Sziasztok!
A héten elindult a blog Facebook oldala is. Ezt páran írtátok is nekem privátban, hogy érdemes volna, mert sokan így követhetik az aktuális frissítéseket. De később lehet még szavazások is lesznek, ahol eldönthetitek, miből szeretnétek a következő frissítést, s más interaktív dolgok :)
Közben gondolkoztam, hogy mivel folytassuk az oldalt, s ha már kísérletezősebb stílusú zenék, albumok bemutatását céloztam meg az oldalammal, akkor nem hagyhatjuk ki annak az egyik zászlóshajóját, a sheffieldi Autechre-t.
Már a nevük is csupa rejtély, állítólag észak angol szójáték, s lényegében félelem a jelentése. Szó mi szó, rengeteg művük olyan, hogy nem megnyugvást, hanem félelmet vagy rettegést nyújt. 
A banda egy duó, melyet Sean Booth és Rob Brown alapított 1987-ben. Első albumuk viszont 6 évvel később, 1993-ban jelent meg, az Incunabula, mely egy egész jól befogadható ambient alapú IDM kiadvány volt.
A későbbi szerzeményeik viszont már nagyon vad, rideg zenék, igazság szerint már nekem is fárasztóak, nem a legkellemesebb zenék.
Ám a ma bemutatni szándékozott album pont a kezdeti, könnyen befogadható ambientes korszak és a későbbi glitch-es, szikrázós gépzajok közötti átmenet pillanata. Elég vad, vagány és érzelmekkel teli, mely egy olyan világba visz el minket, amit kitalálni sem könnyű, ám az Ae mégis ezt elénk tárja. Egy világ, ahol a legkellemesebb extatikus dallamok és a nem várt zajok és összetört ütemek egy komplex egységet alkotnak. Számomra ez a legkedvesebb, legkedveltebb album a srácoktól, amit szívesen mutatok meg bárkinek tőlük, így most itt nektek is.
Az album a Dael fantázianevű szerzeménnyel indít. Itt jegyzem meg, hogy az Autechre számcímei is misztikumok. Ez is talán a deal angol szóból eredhet, ami üzletet jelent. De ez csak az én okosságom, nem tudni. De egy üzletet csináltunk, amikor megvettük, az biztos.
Már az első hangok mutatják, hogy ez nem a legszebb hegedű szonáta lesz, mivel csak elektronikus zörejek vannak itt. Aztán valahogy szépen, lassan és komótosan fölépül a szám egy egésszé, mely már egész jól összeáll, mint egy Skandináv krimi végkifejlete. Szigorú ütem, minimalista dallam, ami nagyrészt az össze tételre a kiadványon elmondható, így az első számon is.
Ezután folytatjuk a Clipper-rel, mely mintha még az egyik előző albumukról jött volna elő hangzásilag. Ezt nem rossz értelemben mondva, egy nagyon profin megkomponált műről beszélünk, szerintem jó ütemmel és alattomosan mély hangokkal. Egy gyorsabb ütemű ambientes beütésű szám, mely a kilencvenes évek elektronikus hangulatát hozza.
Folytatjuk kalandozásainkat a Leterel és a Rotar című számokkal, melyek kevésbé tetszenek nekem, az album mélypontjai - szerintem. Halottról jót vagy semmit, nekem ez a két szám sehogy se jön be. Hiába, egy kísérletezős zenénél vagy bejön, vagy nem - ilyen ez a pop szakma :)
Ám ezután jön a Stud. Ennek a szürke hangulata, asszimetrikus üteme és hipnotikus, visszatérő zörgése egy olyan világot mutat meg nekünk ebben az üzemzavaros zenei világban, amit máshol nem találunk. A hangulata inkább szomorkás, de nem az a reménytelen. És amint a végére érünk, azt kérdezzük: csak ennyi? :-O
Furcsán lehet körülírni, amit ebben hallunk, mert annyira nem tudunk mibe kapaszkodni, s talán ez ami a legnagyobb ereje ennek a számnak. Az Ae összes közül számomra ez benne van a TOP3-ban a határozott témavezetése, bátor ám komplex struktúrája miatt. Ebben nincsenek lírai dolgok, hanem elektronikai zörejek, amik elsőre bizarrnak, jobban figyelve egy megbonthatatlan hangstruktúrának tűnnek. Mert az is. Részemről ez az egész album húzó száma. De itt még nem ér véget a történet, mert még mindig van tovább.
Ugyanis az album legpopulárisabb, leghétköznapibban befogadható tétele, az Eutow következik. Tudtommal ez az első szám, amit tőlük hallottam. És milyen okos kis csali is ez a zene :)
Lényegében egy szintetizátoros szám, elektro-s ütemmel - picit másabb, mint a megszokott Ae számok, ám ebben a stílusban is nagyot tudnak alkotni a srácok. Ezt csak meghallgatni kell, mert ugyanúgy ebben sincs semmi üzenet, csak megmutatja magát, hogy van, s neked csak élvezned kell a hallgatásával. És azt kivételesen élvezni is lehet :D - egy baja van, mindössze 4:15 hosszú, az album legrövidebb száma, s hamar elfogy. De!
Következik a C/Pach , mely az Eutow folytatása, de más szám mégis. Okosan bontja szét az Eutow -ot, s építi fel magába. Ez már sokkal jobban az Ae stílusa, mintha evvel enné meg a populárisabb zenét, s alakítaná át maga szája ízévé. S ez is egy zseniális szám, mely könnyen élvezhető (értsd: józanul is), nem csak Ae fanoknak. Ambient és elektro keverék IDM-es szerkesztéssel, törtütemekkel.
Nemhiába mondtam, hogy ezen az albumon nem lehet csak úgy kiemelni a legjobb számot, mert nagyon erős szerzeményekkel van tele, s ez is közéjük tartozik. (a Stud csak szubjektíve a legjobb részemről, de ha a hangulat úgy hozza, akkor érezhetem azt a legrosszabbnak is).
A C/Pach üzenete kb annyi, hogy átalakul a zene valami elektronikus masszává, melyet vagy feldolgoz a füled és az elméd, vagy nem - de ez is szerintem simán rádióbarát szerzemény. Annó ezt meg a fentebb említett Clipper -t is egy erdei buli chill sátrában lejátszottam, s nem szisszentek fel, hogy nem kéne ennyire elkalandozni - az ambient elemek, gyökerek itt még jól érződnek.
A Gnit már hozza az Autechre későbbi világát, a sötétebb zörejeket, még ridegebb ütemeket, de a dallam lassan előbújik még a fagyos világban, ami egy kellemes világot kezd bevilágítani nekünk, ahol mégsem olyan rideg minden - csak egy kis időt kell adni neki, hogy felépüljön a rendszer a zenében, s máris egy kellemes helyen érezzük magunkat, ha még nem léptettük át ezt a számot. Én azt javallom, hogy ennek a műnek is adjatok egy esélyt, mert ravaszul épül fel, s a rideg zörejek megmutatják a kellemesebb arcukat. A G Unit Gnit -re is lehet mondani, hogy az album legjobb száma, mert ez is fej fej mellett van a többivel. Igaz, ez indul a legnagyobb hátránnyal, az elhúzódó struktúra felépülése miatt, de bátran visz minket tovább, s rendben meg is érkezünk ez olyan zenei élménnyel, amit kár lenne kihagyni.
Az Overand ízlésem szerint egy kevésbé sikerült szerzemény, nekem nem mond ez se sokat.
Az Rsdio viszont első hallásra már felkelti a figyelmünket. Az eleje kissé olyan, mint Aphex Twin Digeridoo című klasszikusa, mely lényegében kortárs szerzemény a most tárgyalt Rsdio tétellel.
Sajnos a szám később nem sokat változik, nem olyan mozgalmas, mint a többi mű, a kezdeti ováció később lelanyhul, mert nem rossz szám, de nyomába sem tud érni a Eutow és Clipper kommerszségén, a Gnit változékony formáin, vagy a Stud és Dael hihetetlen világával - szerintem. De ne legyenek rossz gondolataink, ez egy nagyon erős album, sok remek számmal, és itt nehéz is győztest kihozni. Az Rsdio sem rossz szám, csak elhalványítja a többi remek szerzemény. Olyan ez, mint a filmes világban az 1999-es év. Melyik is volt a legjobb film akkor? A Mátrix? A Harcosok klubja? Az Amerikai szépség? Vagy a Tágra zárt szemek? Ugye, hogy nem lehet dönteni? Ez az album is ilyen.
Az Autechre csúcspontja, amit soha nem tudnak a sheffieldi fiúk már megismételni, de valszeg nem is céljuk.
Ha érdekel az album, a Spotify-on meghallgathatod:
A két évvel később kiadott Noise of the new viszont egy végletekig kiforrott anyag. Az album hangulata meglehetősen sötét, de mégse lehet azt mondani rá, hogy depressziós. Inkább mintha egy szomorú történetet mesélne el, ami csak úgy van, de majd csak lesz valahogy. Rengeteg zaj, zizzenés, fontoskodó hang és ütemtelen ütem kíséri az egész albumot, de valahogy az egész annyira természetesnek tűnik ebben a zenei világban, hogy nem tűnik bizarrnak, hanem elfogadjuk az egészet, s hagyjuk, hogy végig vigyen minket. A rideg hangok ebben a teljes egészben nem is tűnnek ridegnek, ebben a komplex zenei környezetben. Pár track-et szerintem elkezdek ismertetni vletek, amik kifejezetten bejönnek nekem. (későbbiekben is így legyen az album ismertetés, vagy mindegyik számról írjak?)