Sziasztok!

Régi tervem volt, hogy a most következő albumot bemutathassam nektek. Fiatalkorom egyik meghatározó albuma volt, ami a nem túl mainstream zenék hallgatásán elindítson. 1998-ban, 13 éves ismertem meg ezt az albumot, ami már akkor 23 éves volt. Először egy populáris Vangelis best of albumról ismertem meg róla két számot, a Pulstar-t és az Alpha-t, majd egy kis zsebpénz gyűjtögetés után megvettem életem első CD-jét: Vangelis -től az Albedo 039-et.

Az 1943-ban a Görögországi Vólosz-ban született Vangelis első olyan sikeres albuma ez, mely az Egyesült Királyság top 20 albumeladásába bekerült (szám szerint a 18.-ik lett) 

Az előző megjelent album, a Heaven and Hell unokatesója is ez az album. Részben hasonló, mert egy teljes koncepciót visz végig, lényegében egy-egy egész történetet mesélnek el. Ám mégsem lehet ikertestvéreknek nevezni, mivel a hangszerelés már homlokegyenest különbözik. 
Az 1975-ös H & H elsősorbn szimfonikus és klasszikus műnek tűnik a felületes hallgatónak, ez inkább a ridegebb űr hangjaival operál elsősorban. Mégis, lehet érezni egyfajta átmenetet is a kettő album között. Én könnyen mondom ezt, elvégre a beharangozóban említett "életem első CD-je" egy kis kis kiegészítésre szorul, ugyanis ez a két album volt 2 külön CD-n, de egy tokban kiadva. Így egyszerre ismertem meg ezeket az albumokat. Mégis, jobban a most taglalt mű állt mindig is közelebb hozzám (nem lebecsülendő a H&H albumot, az is egy pótolhatatlan remekmű!)

Az egész albumon Vangelis játszik a különféle hangszereken. A szintetizátorokon és akusztikus dobokon kívül xilofonon és gamelán (Jávai népi hangszer) is játszik. Az akkori technikával ezt úgy tudta elérni, hogy sávonként egyenként vették fel a hangmérnökkel, Keith Spencer-Allen-nel. Keith-nek ezen kívül volt még egy fontos szerepe az albumon, a címadó, záró track, az Albedo  0.39 -nek ő lett az "énekhangja". Addig vették fel a lejegyzett és improvizált sávokat, amíg minden a tökéletes helyére nem került. Kitűnik az albumon sok helyen, hogy melyek az előre megkomponált dallamok, és melyek az improvizációk, ám mégis a helyén van minden egyes hangjegy. 

 Az album erősen indít, a Pulstar című számmal. A pulzár-ok haldokló csillagok, neutroncsillagok, melyek a tengelyük körül egy másodperc alatt 30-150 -szer is képesek megfordulni, és röntgensugárzást bocsájtanak ki magukból. Akit a téma jobban érdekel, ajánlom számukra a Wikipedia idevonatkozó cikkét. 
A szintetizátor szekvenciája is ezt követi a szám indulásakor. Erre épül fel az ütem és a dallam, mely a végére a legnagyobb csúcspontnál hirtelen vége szakad, hogy megtudjuk egy korabeli telefonos szolgáltatótól a pontos időt. 
A Freefall már teljesen más jellegű.A kezdő dallamot gamelán játsza a Mester, amire később épül fel a szintetizátor muzsika. Igazi kis lazulós korai ambient/world music jellegű. Egy hátránya van, hogy sajnos rövid. :)
Rendkívül ügyesen van szerkesztve ez a szám, mert elsőre sem tűnik fel, melyik hangsáv a szintetizátor és melyik a népi hangszer hangja. Ez a valódi fúziós zene, ahol a hangszerek kiegészítik harmonikusan egymást.
A szám végére átcsúszunk a Mare Tranquillitatis -re, azaz a Nyugalom Tengerére. Ez  a Hold azon területe, ahol először landolt ember az égi kísérőnkön, 1969 júliusában.  Az előző szám vidám optimizmusa itt teljesen átcsúszik valami rideg, baljóslatú zenébe, a hidegebb, hűvösebb szintetizátor szólamok, és az Apollo űrhajó rádiófelvételeinek alávágásával fiatalkoromban eléggé kirázott a hideg tőle. Férfiasan bevallom, az Alien filmek jutnak a mai napig eszembe e szám hallatán. A hatást mindenesetre elérte Vangelis, akármilyen fényes és közeli a Hold, még a Nyugalom Tengere sem biztos, hogy otthonos lehet nekünk - számomra ezt jelenti ez a szám.
A negyedik tétel a Main Sequence. Ez is egy csillagászati kifejezés, a Fősorrend a csillagok közös sávja, kb mint a Tejút karja -de nem teljesen. 
Itt jön először a jazz-es vonal a dallamvilágban. a Pulstar-nál is érezhető volt a jazz-es szerkezet, ám itt a legerőteljesebb. Nehezen emészthető szám, nem olyan könnyű, mint ha egy csillag fősorrendet látnánk....
A végére lecsillapodik a dallam orgia, és lenyugszunk, mint amikor a jazz bárban is pakolnak a zenészek. Az album leghosszabb track-je szépen, lassan átcsúszik az ötödik számba, a Sword of Orion-ba. 
Ez teljes mértékben ellensúlyozza a Main Sequence kaotikusságát. Egy dallamközpontú, rövid átvezető számocska. 

A két percet sem elérő ötödik szám után jön a legismertebb száma, az Alpha. 
Vangelis műveire jellemző, hogy egy szintetizátoros sáv indul a szám felvezetőjében, amire folyamatosan épül fel az egész ütősöktől kezdve a fő dallamig.
Az Alpha egy hideg, de mégsem rideg szintetizátordallammal indít. Egyszerűen beszippantja az embert, magával rántja. 
A második perc második felében indul el az egész igazán. 
Egy másodperc monotonitás nincsen benne, pedig nem is egy olyan összevissza csapkodó  ű, mint a Main Sequence, vagy a következő két tétel. Az Alpha-t mindenki ismeri, mivel számos TV műsor használta fel az elmúlt évtizedek során, mégsem mindenki tudja, hogy ez is egy Vangelis mű. A remekül eltalált szintetizátor hangszínek, az ütősök megjelenésének precíz megjelenése és a dallamszerkezet már önmagában egy hatalmas művészi érdem, amit viszont Vangelis-en kívül addig senki nem volt képes beleadni a hasonló művekben, az itt megtalálható: lelke van ennek a számnak. Az Atomkorszak zenéinek az Alpha-ja.

A Nucleogenesis 2 részével folytatjuk utunkat az űrkalandunkon. 
Az első része a Main Sequence féle jazz-es vonalat viszi szerkezetileg, templomi orgona nyitással. Nem unalmas, de nehezen érthető darab. A második Nucleogenesis is a jazz szerkezetet viszi tovább, de nekem jobban bejön, ennek sem olyan sötét a hangulata. A Pulstar végén feltűnt kínai-keleti dallamok ebben is visszaköszönnek. Később, 1979-ben kapunk is egy teljesen más concept albumot, China néven, lehet itt kapott a Mester ihletet hozzá.
És elérkeztünk a címadó számhoz, az Albedo 0.39-hez. Az Albedo a saját fénnyel nem rendelkező égitestek értéke, azon index értéke, hogy hány százalékát veri vissza a Napról vagy más csillagról. A Földé 39%, azaz 0.39 (a legújabb mérések szerint inkább 33%). Mind ez elhangzik a számban Keith Spencer-Allen hangmérnök tolmácsolásában a Föld többi adataival.
Őszinte leszek, instrumentálisan nekem sokkal jobban tetszene ez a szám, a háttérben hallható hipnotikus szintetizátor dallam egyszerűen fenomenális. Kiráz a hideg tőle, jó értelemben. Az emberi hang sajnos számomra sokat ront az élvezeti értékén. De nem vagyunk egyformák, én inkább instrumentális zenéken szocializálódtam.

Folytatás? Igen, van! A 2017-ben megjelent Rosetta című albumon szerepel egy Albedo 0.06 című tétel, mely tisztelgés az 1976-os album előtt. A Rosetta is egy Űrközpontú album, ami az ESA űrmissziójának hivatalos albuma is volt egyben. Teljesen más a hangzása a 2017-es számnak, nem olyan karcos és analóg, mint az eredeti album, de maga az album is egy remek kompozíció. Arról külön nem tervezek írni, de ha belehallgatnál, akkor az Infinitude -ot ajánlom mindenki számára. Picit hideg a dallama, de mégis mérhetetlen sok szenvedély és lélek van a dallamok mögött. Mintha nem is ember játszotta volna fel, ezen a bolygón.

Végezetül:

Az Albedo 0.39 rengeteg más zenészt ihletett meg, bevallottan vagy kevésbé bevallottan. Pl egy másik kedvenc zenei producerem, Michael Cretu leghíresebb zenei  projektje, az Enigma is használt ihletet az albumból. Pl a második Enigma album The Eyes of Truth kompletten átvette a Mare Tranquillitatis azon hangsávját (a fő zenei motívum mögé, halkan), melyet a legfélelmetesebbnek találtam fiatalkoromban. (az adott helyről linkeltem a klipjét)
De ihletet is vett az Enigma megalkotója az albumról, a negyedik album, a The Screen Behind the Mirror első száma szerkezetileg majdnem ugyanaz, mint az itt záró szám, csak nem a Föld, hanem a Mars bolygó adatait mondja fel rá Sandra.
De a The Chemichal Brothers is fogta az Albedo 0.39 számot, és a háttérben lévő szinti dallamot átvette, átdolgozta és a saját stílusukhoz emelte a The Test című számukban.  
Szó mi szó, hatalmas nagy hatású albummal van dolgunk, mely a mai napig valahol frissnek hat, mégis egy klasszikus lett mára már. Én lassan 25 éve ismerem, de mai napig nem tudtam megunni ezt az albumot. Úgy érzem, számomra ez az album zeneileg az Alpha.

Sziasztok!

Idén, meg úgy több hónapja megint eltűntem, szokásomhoz híven. Sajnos engem is érintett a Koronavírus minden negatív hatása - legutóbbi írásom megírása után még én is kaptam ízelítőt belőle, kedvem sem volt az élethez.

Egy másik grafomán projektem mellé (konkrétan: könyvet írok) épp kerestem valami darkos zajszerű zenét. Keresgéltem a neten. és felbukkant előttem Burial Untrue műve. Mivel dubstep albumnaak volt feltüntetve, elsőre nem is hozott lázba annyira. Majd mégis rákattintottam, s magával ragadott ez a zenei világ, amit ott hallottam. 

Férfiasan bevallom, pár dolognak utána kellett néznem, mirőlis szól ez az album. Annyira megfoghatatlan volt már az első track, az intróként funkcionáló Untitled, melybe egy David Lynch és egy horror (aasszem az Alien)  film hangjai vannak egybe gyúrva. 

Mivel csak 48 másodperc az első track, hamar átugrunk az Archangel számra. Talán ez a leg populárisabb szám, de nem mondanám ezt sem egy rádióbarát számnak. Sőt! Az egész album nem rádióbarát. Nem is tudjuk felfogni, mit hallunk, mert a férfi vokálok magasak, a női vokálok pedig mélyen búgnak, s be is vannak lassítva. Unisex.  És mégis, ez az album is azért zseniális,  mert mégis összeáll benne minden.
Személyes kedvencem a harmadik tétel, a Near dark. Van benne valami felfoghatatlan mennyei, és mégis piszkos, mint egy szombat hajnali London külsőben tekergő metrószerelvény üléshuzata. 
Hiába írtam, hogy minden a helyén van az egész albumon, nem évekig készült az Untrue, hanem elmondások szerint 2 hét alatt lett "összedobva". Zseniális.
Nincs sok értelme az albumban kiugró pontokat keresni, mert egy külön életérzés jön át belőle. London tömbházas külvárosában járunk, ahogy térünk haza a belvárosból egy hétvégi éjszaka hajnalán. Kb erről szól az az érzés, amit ez az esőtől áztatott mű ad (de tényleg, a hangok olyan tónusúak, hogy érezni lehet a nyirkos, hideg Albioni esőt az átázott kabátunkon).

 Persze mint minden rendes lakótelepen, így London-ban is van étterem, így virtuálisan betérhetünk az In McDonalds számhoz is. Talán még ezt, és az azt követő, album címadó Untrue  számot tudnám külön még kiemelni, a ki loop-olt énekvokálokkal, sajátos torzításaikkal, melyek kóvályognak a furcsa ütemek csúcsain. 

Jómagam nem vagyok a dubstep  szakavatott szakértője, fórumokat böngészve viszont azt szűrtem le, ez az album még a dubstep olyan korai időszakában született, amikor még bármi lehetett volna. Jó értelemben persze. Majd 2008-ban történt valami, és egyre jobban beleolvadt az edm-be, s egy populáris műanyag-cukormázas termék lett, amit mi is ismerünk, és ami miatt én mindig is ferde szemmel tekintettem a dubstep-re.
Ha Burial eme művét még a megjelenésekor ismertem volna meg, s nem 2020 decemberében, lehet máshogy tekintettem volna erre a zenei vonalra is. 
Addig meg marad nekünk ez az alternatív, virtuális emlék egy londoni rave-party-ról hazajövet az elővárosi vonaton ülve, bambulva, ahogy a hangok alakulnak át a gondolatainkkal, amint egyik helyről a másikra utazunk át, kótyagos fejjel. Nekem ezt a hangulatot adja Burial műve. És valahol a pesi partizásaimat is felébreszti bennem, amikről hazafelé tartottam, ezidőtájt.  Valamit nagyon eltalált a Producer Úr! :)

Üdv mindenkinek az Új évben!

A mai napon egy igazi zenei ritkaságot veszünk, az 1971-ben megjelent Lucifer álnéven kiadott, Kanadai Mort Garson Solomon's Ring számát. Ez egy nagyon régi, ha úgy tetszik, ősi moog szintetizátoros zenei mű:

Mort Garson 1924 július 20.án született a kanadai Saint John-ban. Fiatal korában New York-ba költözött, ahol zongorán tanult, majd a II.-ik világháború legvégén behívták őt is katonai szolgálatra.
A békeidőben tovább folytatta a zenei tanulmányait, és mindent kipróbált amit lehetősége engedett, így zeneszerző, hangmérnök és karmesteri tapasztalatokat is szerzett az évek során.
A hatvanas évekre már elismert és sikeres dalszerző komponista lett, sok befutott dallal és feldolgozással.

1967-ben megvette 15.000 dollárért az első Moog szintetizátorát, mondhatni az egyik első példányt a legendás billentyűs hangszerből.
Az akkori korban nagyon újszerű hangszerről és zenei útkeresésekről Tom Holmes mondta: "Senki sem tudta, milyen irányba menjen. A Moog szó szerint nem mellékelt kezelési útmutatót." 

Ehez a korszakhoz kellett Mort Garson is, aki a Black Mass albummal és a rajta szereplő Solomon"s Ring-gel egy érdekes hangulatot tudott varázsolni a Moog szintetizátor karcos hangjaival.
A legjobban talán a korai Tangerine Dream albumainak a hangulata köszön itt is ránk, ám ennek is van egy külön aromája. 
Sok szót nem érdemes erről írni, meg kell hallgatni, és érdemes elfilozofálni, mi lett volna ha a Moog és a szintetizátorok világa nem a technikai újítások és később a diszkózenék hangszóróin köszön vissza, hanem a Black Sabbath -hoz hasonló zenékben tűnik fel, miközben a szoba közepére rajzolt pentagrammában ülve hallgatjuk a zenét egy szobában, ahol egy koponyára rakott gyertya világítja csak be a sötét szobát.
Ez a szám és az album természetesen NEM sátánista témájú, de a hangulat inkább abba az irányba mutat, ellenben pl a Kraftwerk letisztult, robotizált világával.
Aki szereti a korai szintetizátoros zenéket, és a Moog hangját, annak mindenképpen érdemes belehallgatnia, mert egy ritka és különleges mű. Magával ragadó hangulata van, az biztos :)

Mort Garson 2008 januárjában hagyott itt minket, 13 évvel ezelőtt. Evvel a poszttal is emléket szeretnék állítani e nagy zenei Úttörő előtt.

Üdv mindenkinek!

A múltkori Jarre bejegyzés írása közben jutott eszembe, hogy van abból a korszakból, a korai kétezres évekből egy másik, számomra meghatározó album az egyik zenei "nagyöregtől".
A magyar származású, egykori Kraftwerk tag, Karl Bartos Communication albuma lesz a mai konzíliumunk terítékén.

Az album nem egy nagyon kísérletező, nem mondanám változatosnak, sőt, majdnemhogy monoton is egy kissé. De mégis, az benne a merész, hogy Bartos be merte vállalni ezt a dolgot, hogy a Kraftwerk zenei világát tovább gondolta, és feltupírozta olyan szinten, hogy az (akkor) modernnek is tűnjön. 
Aki szereti a Kraftwerk zenei világát, az az egykori ütősétől és technikusától továbbvitt zenei robot rock operát is szeretni fogja.

Első számként, a The Camera erősen ránk is rúgja az ajtót, azonnal 140 bpm-mel indít, a magasan cincogó ütemekkel, mely a már ismertetett Kraftwerk-től is megszokott volt.
A zene nem instrumentális, Karl vokoderen énekel ezen és még több más számon is. A szöveg mondanivalója nem a legmélyebb, de ez nem is arról szól. Ez a technika viadala, ahogy az öntudatra ébredt zenei robotok felfedezik a világot, amiben mi is élünk, és a fényképezőjükkel fotót készít mindenről.  A  vokoder mellett az elektromos orgona hangja, dallama ami itt és a többi trackben is folyamatosan visszaköszön nekünk, egyfajta kontrasztot adva, hogy nem annyira szintetikus ez a világ, ahova ez az album repít minket. Csak egy kicsit :)

A második szám, az I'm the Message ami engem elsőnek megfogott annak idején. Tudjátok, annak idején, 2003-ban még nem volt Spotify, YouTube, stb, hanem vagy az MCM-en, vagy a magyar Viván láttam ezt a klipet. Emlékszem, elkezdődött a klip. Még semmit nem lehet tudni, kinek a száma. Valami rajzolt klipecske, elsőnek azt hittem, a Röyksopp egy új műve, a Remind me ugrott be elsőnek. Aztán megszólal ez a nehéz elektronikus szólam, majd kiírják, Karl Bartos a szerző. Azonnal magával ragadt ez a szám, amikor a vokoder sercegése pedig felhangzott, már borsózott is a hátam. Na, nekem ilyen az ízlésem :D 
Másnap rohantam is a Media Marktba megvenni a CD-t. Igen, akkoriban még ilyen fizikai cuccokat vásároltunk boltban. Még netem sem volt ekkoriban. Ha CD-t rongyosra lehet hallgatni, akkor ez az volt, e szám miatt. Ebben ott volt minden, amit a Kraftwerk-ben is imádtam, és Bartos tovább kísérletezte. Enyhén monoton szám, teljesen szintetikus hangzás, ám aki jól figyel, mindig tud benne találni valami újat. 

A harmadik tétel a 15 minutes of fame, mely már 2 évvel korábban kijött kislemezként is. Ez a legpopulárisabb szám, s talán a legjobban kilógó is az egész albumból. Itt már nem csak vokoderrel, hanem saját anyaszült hangján is énekel Karl.  Szerintem tisztára olyan a hangja, mint David Hasselhoff- nak. De maga a szám egy közhelyes dal, ez max csak az eladások maximalizlása végett kerülhetett fel a Cd-re. Szerintem.

A Reality a következő állomása utazásunknak, s az előző zsákutcából visszatérünk egy robotok uralta bálterembe. Igazi elektro-s alapok és a már eddig megismert vokoderes énekhanok.

Most egy kicsi ugorjunk előre, és egy picit másabb számot, a sorrendben hetedik Cyberspace nevezetűhöz érkezünk.Ez annyiban másabb a többitől, hogy a fő dallama valahogy sokkal mélyebb az eddig megismert számokénál. Nem nagyon tudnánk eldúdolni egy számot sem eddig az albumról, ám ennek a dallama valahogy nagyon nehezen megragadható, mégis tök szimpla. Zseniális. Mellesleg az album leghosszabb száma is ez, de így is csak 2 másodperccel hosszabb a dobogó második helyezettjétől. Mi annyit nyerünk ebből, hogy tovább élvezhetjük :)

Igazság szerint a következő számok is ugyan azt a struktúrát és szisztémát követik, mint a legtöbb. Vokoder, orgona, elektronikus alapok, esetleg Karl eredeti hangja, és a Kraftwerk-es hangulat továbbvitele. 
Karl Bartos bevállalta nekünk, rajongóknak, hogy nem fordít hátat a múltjának, mi szerint 1976 és 91 között a világ egyik legmeghatározóbb elektronikus zenekarának oszlopos tagja volt, hanem tovább vitte, és a maga szája íze szerint tovább gondolta, modernizálta. 
Elsőre egy önmagát ismétlődő,  közhelyes albumnak tűnhet, ha felületesen hallgatjuk, ám ahogy a Kraftwerk-nél is megszokhattuk, az ördög a lecsupaszít részletekben lapul meg. 17 éve adta ki Bartos ezt az albumot, és még mindig hallgatjuk - ha annyira felületes lenne, akkor nem is emlékeznék erről az albumról, nemhogy írnék róla. 
A kísérlet itt jól sült el, nem a rókáról lett újabb bőr lehúzva, hanem fogott egy ugyanolyan rókát. Ugyan az, de mégis más, mint a Kraftwerk, meg az album számai. Nem lehet  a nagy előd nélkül erről beszélni. :)

Üdv mindenkinek, újra itt!

A mai napon egy igazi különcséget hoztam el nektek. Különcséget, amilyenek a Francia művészek.
Mindenki ismeri Jean-Michel Jarre -t, aki hallott már a szintetizátorokról. Nem is kell nagyon körülírni, a hetvenes években, szakítva édesapja, Maurice Jarre klasszikusabb hangvételű filmzenei világával, az akkor kísérletező, ám szárnyait bontogató szintetizátoros zenék felé fordult. Egyre többen tűntek fel a színen, mint Vangelis, a Tangerine Dream, Kitaró, stb. Mindenki a saját élményeit, megtapasztalásait és világát vitte bele a zenéibe. És Jött Jarre is, aki Franciaként még a franciákra jellemző bohókás, gyermeki játékosságot és érzelemvilágot tette bele műveibe.

1976-ban adta ki az első nagysikerét, az Oxygene című albumot, ám már 1971 óta zenélt hivatásosan - családi hagyomány miatt már 5 éves kora óta zongorán tanult.
Számomra ebből a korszakból a kedvencem az 1977-es Équinoxe, mely az Oxygene-hez hasonl, de szerintem letisztultabb és érzelem dúsabb, instrumentális szintetizátor opera. Egy igazi sci-fi utazás az egész. Nem hiába írom a sci-fi szót, Jarre is nyilatkozta, hogy e két albumhoz az egyik fő inspirációt számára Arthur C. Clarke művei szolgáltatták. Az Équinoxe-ról a későbbiekben tervezem, hogy fogok még írni, de most egy másik művéről lesz szó a Mesternek.

Adva van a szintetizátoros zenei világ. Te meg az egyik legnagyobb sztár vagy. Mi az, amivel mégis meg tudod döbbenteni a rajongókat és a zenei világot, mi a legnagyobb kísérletezés? Leöntöd a következő albumodat pop-os mázzal, a dallamaidat vegyíted  az abszolút trendi alapokkal, hogy egyszerre legyen rádióbarát és művészileg elvont, hogy ne tud eldönteni, hogy egy tucat slágert hallgatsz, vagy valami zseni zenéjét, mely egy másik idősíkból vagy Univerzumból jön. Ez, a 20 éve megjelent Metamorphoses című album. És a recept bevált - engem legalábbis megvett :)

  A Metamorphoses jelentése átváltozás. Jarre ekkor több magánéleti és üzleti változáson esett át, így érthető is, hogy egy teljesen új vonalat próbált meg kifogni. Rendkívül vegyes volt a megjelenésekor a fogadtatása, ám összességében bevált a recept, s új rajongókat is szerzett, a régiek pedig nem váltak meg tőle. 

A legelső track, a Je me souviens első másodpercei egy megszokott, ám friss Jarre albumnak tűnnek, de már a vokál feltűnése és néhány kísérletező effekt már mutatja, hogy ez egy másik irány, mint amit megszoktunk. 
A második szám, az album leghosszabb száma a C'est la vie szerintem az egyik legütősebbre sikerült alkotás. Natacha Atlas énekel ebben a műben, egy igen forró, arab ütemekre építkező elektronikus gyöngyszem. És az egyik legmesszebb lévő mű stílusilag attól, amit Jarre -tól eddig megszoktunk. Egy forró Dubai estén érezzük magunkat ettől a daltól ;)

Na de essünk vissza Párizsba a Rendez-vous á Paris számmal. Ez már megint egy teljesen más stílus, az első fele már inkább a Kraftwerk világára emlékeztet a vokoderrel és a szintik dallamaival, ám később Sharon Corr (The Corrs) hegedűszólója is megérkezik. Igazi lüktető, multikulti szám ez, ahogy Párizst is el tudom képzelni.
A Hey Gagarin picit tovább viszi az előző szám tech jellegét, de már megint tovább visz egy másik világba. Valahogy a sci-fi pop szóval tudnám ezt leírni, kisebb house beütéssel. Nem rossz, már majdnem hogy azt mondom, rádióbarát szám, amit a táncparkettre tervezett az alkotója, ám felsejlik benne Jarre hetvenes évekbeli zeneivilága is, újracsomagolva.
A Millions of stars az a szám, ami a leginkább Jarre addig megszokott zenei világát hozza. Teljesen jó értelemben mondva. Ugyan azok az effektek és dallamvilágok, melyek már beváltak, plusz az albumra jellemző vokál.  Amint ide eljutunk az albumban, és nem tudjuk, féljünk e Jarre kísérletezéseitől, ez megnyugtat, hogy nem felejtette el a múltat, csak most kísérletezik a Mester, de itt egy kis kapaszkodó, hogy nem te tévedtél el.
A Tout est bleu track viszont visszaránt minket a Metamorphoses album világába. Eddig amit hallottuk, az csak az alapozás volt, mert a vokálok, kísérletezések itt érnek össze egy olyan esszenciává, amire ki lehet jelenteni, hogy ez A Rádióbarát Track, melyre ráteszik az EZT VEDD MEG! címkét is. Persze amikor először hallja az ember a zenét, önkéntelenül kap a telefonjához, nem esik le, hogy a rádiótelefon interferencia zavarjel a szám része. :)
Egy kellemes kis vokálos zene, melyre elsőre nem is tudnánk megmondani, hogy ez tényeg Jarre szám e, ha nem tudjuk előre. Ha olyan ismerősöd van, aki nem szereti a szintetizátor mágusok műveit, de puhítanád ez ügyben, evvel a pop-os számmal kezd. 

Innentől az album már átfordul "B" oldalra, és inkább Ambientesebb hangvételű, több a kísérletezés, kevesebb a vokál, ének - van, csak már nem az viszi a történetet, hanem a dallamok hullámai és az effektek, ahogy azt Jarre-tól megszoktuk a régebbi műveiben is.
Pl a következő Love Love Love szám szövege is mintha csak betét effekt lenne, nem a szám része. 
"My cat has seven lives
My dog has seven wives
And I can see in your eyes
So many many lies."  - lehet bennem van a hiba, de nekem nagyon alternatív zenekarosnak tűnik a szövege.
A Miss Moon egy érdekes fekete ló még az albumon, hangulatában eléggé elüt a többi vidámabb, pozitív hangvételű számoktól, elég sötét a hangulata, csak a dal 3/4-énél kezd oldódni fel. Utána persze már beleillik az album koncepciójába, csak mégis, sokan nem jutnak el a szám csúcspontjáig, hanem átléptetik, nem tudják, hogy a depresszív felvezetésből egy Deep forest-re hajazó, effektekkel megszórt Jarre számot kapnak. Erről szól a kísérletező kedv. És Jarre ezt is bevállalta neked!
A Gloria, Lonely boy még ami kevésbé pozitív hangulatú, valahogy az album végére ezek a komorabb hangú számok kerültek fel.
A Silhouette track vokálja zárja az albumot.

Mit mondhatnék itt? Ez az igazi kísérletezés, ez az album. Fel van építve az imidzsed, hogy te vagy a szintetizátorok mágusa, aszt' bevállalod, hogy popposítod akövetkező műveidet. Vagy lehet, egy másik energiasíkból jött át a mű, ahol ez az igazi Jean-Michel Jarre, és az Équinoxe a populáris mű. 2000-re Jarre elérte, hogy bármit megtehet, így meg is tette, kipróbálta magát egy sokkal populárisabb formában is, nem elfelejtve, mi az ő műveinek a csapásiránya. Sokaknak nem jött be az ilyen játék, de neki igen, és aki egy olyan populáris művet szeretne hallgatni, ami nem is populáris, csak azokat az eszközöket használja, az egy csodálatos egy órányi utazást kap ettől az albumtól.

Sziasztok!

Az elmúlt héten készítettem egy kis videót egy általam nagyon kedvelt kis eszközről, egy negyedik generációc iPod Nano-t, mely 2008 szeptemberében jelent még meg. Jómagam 2009 nyarán vettem újonnan, és lényegében napi használatban volt 2015-ig. Azóta picit megkopott a 16 gigás kis eszköz, az aksija is sok kapacitást vesztett, ám rendületlenül működik még ma is.

Mivel szeretem a kísérletezést, ezért a blog történetében először egy kis videós bejegyzést készítettem erről a kis szerkezetről, melyen annyi de annyi zenét hallgattam, mint égen a csillag :) Kérlek, ha tetszett vagy nem ez a videó, jelezd, hogy a későbbiekben is készítsek e ilyen viedo podcast-ot, vagy inkább ne erőltessem. 

Ezt a kis videót nem egy véresen komoly dolognak szántam, inkább egy laza kis könnyed hangvételű anekdotázó vlognak, picit szarkasztikus nyelvvel, túljátszott szerepekkel - ha már a Covid járvány miatt egyre kevesebb helyen tudjuk az energiáinkat levezetni, marad a videózás boldog boldogtalannak :)

Ha pedig érdekel, meddig bírja az akkumulátora egy 12 éves mp3 lejátszónak, a blog oldalam címlapján  miért van két régebbi iPod, vay hány guggolást tudok lenyomni 10 másodperc alatt, kattints a lenti videóra. :)


 

Szerbusztok!

Az utóbbi 10-15 évben a tévés sorozatok, illetve a Netfix és más streaming szolgáltatók egymás után ontják a jobbnál jobb, vagy kevésbé jobb, de izgalmas sorozatokat. Léteznek több éven át futó sorozatok, illetve pár részes, úgynevezett mini sorozatok. Ezek mind jók abban, hogy egy nagyobb lélegzetvételű történetet elmeséljenek, melyek nem férnek bele  a 90-120 perces időkorlátba, csak olyan kompromisszumok árán, mely a film élvezhetőségét is negatívan befolyásolná. Ezért én kifejezetten szeretem a mini sorozatokat, melyek rengeteg szempontból képesek elmesélni egy történetet, műfajtól függetlenül. Persze van olyan sorozat is, mely már a 15.-ik évadját tapossa, mégis szívesen nézzem (Supernatural/Odaát és It's Always Sunny in Philadelphia/Felhőtlen Philadelphia), de azok már inkább a bulvár és szórakoztatás műfaja, nem a komolyságé :) 
A tartalomszolgáltatók tehát nagy versenyben vannak, mindenki a legjobb élményt akarja adni a fogyasztónak, a streaming szolgáltatók pedig kifejezetten pontos képet tudnak kapni arról, siker vagy bukás a mű: a letöltési/megnézési adatok helyben látszanak.

2019 egyik legnagyobb meglepetés az HBO GO -n debütáló Csernobil című 5 részes minisorozat.
Az 1986-ban történt nukleáris balesetről készíteni sorozatot, őszintén megmondom, nem hittem, hogy sikerülhet. Emlékszem, még feleségem, aki nagy horror rajongó, mesélte 2019 tavaszán, hogy egy horror filmes csoportban írják, hogy az atomkatasztrófáról egy sorozat lesz. Akkor azt hittem, valami Stalker szerű történetet hoznak ki, melynek valami alapja az atombaleset lesz.  Bár mint tudjuk, a sugárzás hatásai is elég horrorisztikusak tudnak lenni.
És nagyobbat nem is tévedhettem volna! Egy olyan tökéletesre sikeredett filmalkotást hoztak össze, amit álmomban sem mertem volna gondolni. Egyszerűen minden a helyén volt, nem volt semmi olyan giccs, amit amerikai filmekben előszeretettel alkalmaznak, ez egy kőkemény katasztrófa film volt, horrorisztikus elemekkel, tárgyalótermi thrillerrel, és emberi drámákkal. Craig Mazin-tól, a sorozat írójától nem tudtam, mit lehet várni, elvégre a Horrora Akadva több részét is ő jegyezte, de úgy néz ki, ebben a stílusban még maradandóbbat tudott alakítani.

De egy jó film nem ér semmit ha nincsenek benne jó színészek (kiemelném Jared Harris-t, aki egy másik remek minisorozatban is hatalmasat alkotott pár éve, a Terror-ban, mely az Északnyugati átjáró meghódításáról szóló történet, erős horror és misztikus szállal) és rendezéssel, hiteles helyszínnel. Ám ez is kevés, egy nukleáris incidenshez kell még valami: vérfagyasztó zene. Az OST-t az izlandi születésű, de jelenleg Berlinben élő Hildur Guðnadóttir szerezte.  

Hildur  1982 szeptembe 4.-én született Reykjavik-ban, és csellón tanult fiatal kora óta, huszon éves koráig a reykjaviki zeneakadémián tanult. Ám idézve egy riportját: „Sosem volt vágyam, hogy zenekari csellista legyek, sokkal jobban szeretek kísérletezni.” Így elkezdett filmzenékhez komponálni, mellette kórus rendezőként is kipróbálta magát.
Több kisebb Skandináv filmhez szerzett már zenét, amikor 2018-ban felkérést kapott a Csernobil című film megzenésítéséhez, melyet azonnal elfogadott, annak ellenére, hogy egy Hollywoodi filmnek is párhuzamosan akkor szerezte a zenéjét. Ez nem más volt, mint a Joaquin Phoenix által megformált Joker film zenéje, mely Phoenix-nek meghozta élete első (és már rég megérdemel) Oscar díja. Na de ne térjünk el a tárgytól.
Hildur tehát egyszerre több művön is dolgozott, ám a minőségen nem látszik meg, sőt. Hagyományos értelemben véve hangszer nem hallható az egész filmzenében, egyedül ami emberi, az egy kórus felcsendülése. Az összes többi hangok a forgatás helyszínén, egy Litván atomerőmű különféle hangjai, ahol a kontaktor csapkodástól a gőzvezetékek szisszenésén át a trafók búgásáig mindent rögzített egy hangmérnökkel. Ezeket a hangokat pedig átdolgozta Hildur arra a rideg, sötét tónusú filmzenévé, melyet hallgatva már csak azt várja az ember, mikor szólal meg a zsebében a nemlétező geiger számláló. A Kraftwerk 1975-ös Radioaktivität koncepció albuma óta ezt a témát szerintem senki nem fogta meg jobban, mint Hildur. Csak míg a düsseldorfi robotok nem teljesen egy sötét világot akartak megmutatni az albumukon, voltak vidámabb tételek is rajta (Pl Ohm Sweet Ohm), addig Hildur-nak egy nukleáris incidens-ről szóló filmhez kellett a legzordabb művet létrehoznia. És sikerült. Rengeteg filmzene van, melyet az ember önmagában szívesen meghallgat, ám ennél az albumnál olyan dark ambient hatás lett, mely csak a legnagyobb fanoknak és az atomenergia szerelmeseinek fog csak eszébe jutnia, hogy hideg sötét téli éjszakákon meghallgassa. És ezt abszolút jó értelemben mondom! Ez az OST album olyan szimbiózisba van a filmmel, hogy egyik a másik nélkül nem is létezhetne. 
A Csernobil 2019-ban a legjobb minisorozat kategóriában Emmy díjat nyert, és ehez Hildur zenéjének is rengeteg szerepe van
Magáról a filmzene albumról sokmindent külön nem tudok kiemelni, koncepció album, melyek tételei követik a filmsorozat cselekményét is. Aki nem látta a filmsorozatot, annak lehet, sokat nem is mond a zene atmoszférája, aki meg már legalább egyszer végignézte (én kétszer is, de tudok olyanról is, aki vagy 10-szer), annak a zene alatt be fog villanni minden képkocka  a sorozatból, ahogy meghallja a turbinaházakból és a primerkörből felvett hangeffektek áriája.

Személyes kedvencem a Bridge Of Death című mű, talán ez a legbefogadhatóbb és legjellegzetesebb szerzemény az albumról. Alább belinkelem a Spotify -os zenedobozt Hildur művéből. Ezt pedig hallgassátok szeretettel. 
Aki pedig nem látta a fent említett sorozatot, annak ajánlom, aki szereti a megtörtént esetek alapján forgatott történeteket, nem baj, ha a hangulat komor és rideg időnként, és inkább elgondolkoztat mint megnyugtató válaszokat ad. 

Üdvözlök mindenkit! 

Sajnos évekig hanyagoltam a blogomat, ám az elmúlt hetekben és hónapokban több számomra meglepő megkeresés érkezett hozzám, mi szerint nemrég találtak a blogomra, s szeretnék, ha folytatnám. Megható, de hirtelen eszembe sem jutott, mivel lehetne folytatnom. Valahogy hiányzott a szikra az íráshoz. Olyan ez, mint amikor mondják az embernek, mondj egy jó viccet. Aztán nem tudsz, mert lefagysz. Így hagytam is az egészet.
A múzsa csókja aztán újra elkapott. Nemrég találtam rá egy remek kis videóra, ami az 1969-es Popcorn című szám 13 különféle változatait mutatja, kronológikus sorrendbe. 
A Popcorn című számot mindenki ismeri. De mégsem. Az emberek nagyja elsősorban az 1972-es /harmadik/ verziót ismeri, mely egy kedves kis szirupos szinti pötyögés. Nem rossz, de nekem mindig is hiányzott belőle valami érzelem, lelkiség, ami még a legridegebb Vangelis számokban (Beauburg, Ignacio) is megtalálható. Így soha nem is tartozott ez a verziójú Popcorn című szám a kedvenceim közé. Egy tipikusan gazdaságos pop dal. Sokat akar mutatni, de nincs benne sokminden.
Mellékszál: van a videóban egy 1976-os verzió is, amit az Orosz No megálljcsak! című kedves kis rajzfilm részére készült. A mesével együtt kis cukiság :D

No de térjünk vissza az eredetire. A tavaly (2019) elhunyt, német származású Gershon Kingsley készítette el a Music to Moog című albumán a Popcorn eredetijét. Szerintem az emberek többsége még nem igazán hallhatott róla, pedig élete is meglehetősen kalandos volt.
1922 október 28.án született Bochumban, majd  a II. Világháború alatt a szüleivel Tel-Avivba és Jeruzsálembe költözött szüleivel, később Kubába, majd onnan az Amerikai Egyesült Államokba.
Zongorán tanult gyermekkorától kezdve, ám kísérletező kedve világ életében megmaradt.
Az 1969-ben kiadott albumának a hetedik száma a Popcorn. Őszinte leszek, a többi tétel számomra nem tetszenek. Nekem semmit nem mondanak, nem az én világom. Viszont mivel nem vagyunk egyformák, az egész albumot belinkelem Spotify-on keresztül, hátha talál valaki magának való autentikus kísérletező zenét a hatvanas évek végéről.
 

A hetedik szám viszont mindent visz! A leg letisztultabb, leg kellemesebb aurájú track (szerintem). Egy igazi analóg "szintetizátoros zongoraverseny", egy olyan világba repít el, ami azelőtt még soha nem volt, és utána nem is tudták leutánozni sem. 
Története igazság szerint nincs. A tűzhelyen vagy a mikróban kipattogtatott kukorica szemeket halljuk, majd mikor megesszük, minénk az evés öröme. Kb ennyi a zeneszám története.
Mégis, ez a formabontó megvalósítás a zenében egy olyan kísérlet, ami 50 évre megmutatta, merre lesz az előre a zene fejlődésében. A Moog szintetizátor egyik mestere volt Gershon, aki a legvirtuózabb szinten mesél a billentyűkkel. 
1969-ben vagyunk. Egy olyan évben, korszakban, amikor először lépett ember az ember a Holdra, mikrohullámú sütőkkel melegítjük a szupermarketekben vásárolt ételeinket, amihez az energiát a legkorszerűbb RBMK reaktorú atomerőművek szolgáltatják, és olivabogyóval isszuk a Martini-t. Lehet, hogy a mai ember ezekből már pár dolgot túlhaladt, s már nem az automata váltós Chevy Impalában dübörögtetjük ezt a számot, hanem egy Tesla-ból, de a Popcorn és kismillió változata még mindig velünk van. Ez egy forradalmi zenei műnek a legnagyobb ereje.

Köszönjük Gershon Kingsley!

Sziasztok!
Idén még nem írtam ide nektek semmit a zenei kalandozásaimról, ezért most pótolom a kétezres évek egyik leg kompaktabb albumával, ami az adott évtizedd legjobb összefoglalója is lehet az IDM és glitch műfajnak. Ez pedig nem más, mint a Chicago-i Aphorism 2009-es Surge lemeze. Egy dinamikus, piszkos, ám gondolatébresztő zenei utat ad nekünk a "túlfeszültség" album, mely meglepően innovatív, pedig a stílusban semmi újdonságot nem nyújt, csak tökéletesen tálalja azt, amit eddig IDM és glitch fronton megtapasztaltunk. Meglehetősen sötét tónosú szerzemény ez is, ami világosságot nem kínál nekünk a végén, de legalább avval operál, ami van. Régi mondás: "Mi nem haldoklunk. Mi így élünk." Na azért ennyire nem dark, de nem biztos, hogy bármelyik száma elférne egy esküvői bevonuló zenének.

Az első szám, az Ulkine már azonnal megmutatja, hogy mire számíthatunk - jobban össze van törve, mint Groovehouse Judy, a balesete után. Ahogy pl Seven Ark munkájában, itt is rengeteg hang nyüzsög és fontoskodik, de egy szabályos kis struktúrát vesz fel a zene, amitől zenének érezzük, pedig nem az, amit a kereskedelmi rádiókban szoktunk meg. Hinnye, ilyenek ezek a rétegstílusok. A szokásos albumindító erős számot kapjuk

A következő,a What we soo now egy még erőteljesebb, de faék egyszerűségű track. Ipari, koszos ütem, rideg szintetizátor dallamocska, ami csak díszítésnek van ott. Ahogy lassan hömpölyög a dallam, érezzük, hogy tudjuk, hogy fog következni, annyira magától értetődő. De mégis hallgatjuk, mert leköt minket - a bennünk élő vad és karcosság ez a zene, amivel érezzük, hogy kitörünk a szürkeségből. Számomra az egyik kedvenc szám ez, pedig a maga nemében a legminimalisztikusabb. Egy kis saját vélemény, hogy kardió edzésre rendszerint viszek zenét magammal. Van, hogy a végére ez a szám kerül elő, mikor már feladnám, végeznék, pl a futópadon vagy az ellipszis gépen. De ez a szám valahogy még dob rajtam annyit, hogy a szám végéig lefutom pluszban a távot - van egy misztikus ereje ennek a szerzeménynek, az biztos. Szerencsére nem olyan, mint a Szomorú vasárnap-nak :)

 A harmadik a Covert/Convert tétel. Ez volt a legelső szám, amit Aphorism-tól hallottam. Pont egy hideg, esős novemberi nap volt, amikor dézsából öntötték az esőt, de 5 foknál nem lehetett melegebb. Ez a zeneszám pedig pont adta is hozzá a hangulatot. A Limbik Freq-en adták a megjelenésekor, tehát az album fő száma ez, amivel promotálják, ez a "Ezt vedd meg  Sláger" rész :) 
Igen, egy nagyon mesterien összerakott, lüktető rideg szerzemény ez az indusztriális hanguk kedvelőinek. Az ütem sivár karcosságától kiráz minket a hideg, a dallam úsztat minket egy jeges folyón, ami mintha lamentálna, hogy jön egy mágnesvihar, s közben különböző pulzusszámokkal hullámoznak egyéb fontoskodó hangok. A szám egyetlen hátránya, hogy a második felére elveszíti a dinamikus lendületét, s elkezd stagnálni. Bár Dj-zés közben így szebben át lehet vezetni egy másik számba, lehet ilyen művészi megfontolás is. Mindenesetre tényleg érdemes csak ezért a számért megvenned! ;)

 Picit ugorjunk is, hogy az Msect-hez érjünk, amely a hetedik track a listán.
Ez egy darkbient szám inkább, eléggé nehezen befogadható elsőre, ám ebben is van valami vonzerő, ami minket magával tud rántani. Karcos, koszos, mintha a sárban ugrálnánk egy esőben. Ám van ennek egy másik verziója is az albumon, mégpedig az utolsó, a 15.-ik, mely Tapage egy remix változata szintén az Msect számról. Nem mindig vagyok oda a remix változatokért, de ebben az esetben jót tett a ráncfelvarrás, egy már majdnemhogy populáris, feszesebb ambientet kapunk, mely kevésbé sötét tónusú. Így most nem egy sötét erdőben érezzük magunkat, szakadó esőben, hanem egy kies havas, napos erdőben :)


Ezen kívül természetesen van még jónéhány érdekes szám, de most idő hiányában meg a lustaságom miatt nem írok róluk, na meg azért se, mert azokat kevésbé hallgatom, nekem a tárgyalt számok jöttek be úgy Isten igazából, de azok nagyon.
Mindenkinek ajánlani tudom ezt az albumot, aki szereti a zenei kalandozásokat a kísérletező zenék között, ebben nem fogtok tudni csalódni.

Ha megakarod hallgatni a tárgyalt albumot, a Spotify-on megteheted:

Sziasztok!

Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem a blogommal, de kevés időm volt foglalkozni az oldallal. Pedig a téma, albumok bőven megvannak, nem fogytam el velük :)

Folytatnám is egy abszolút klasszikus művel: edIT -nak a Crying Over Pros for No Reason című albumával, mely 2004-ben jelent meg (hogy mennyire telik az idő! :-O ) a Virgin Records érdekeltségbe tartozó Planet Mu Records-nál.
Ha valaki arra kérne engem, hogy egy tökéletes glitch albmot mutassak neki, akkor EZ volna az.

Az edIT név mögött egy Los Angelesi producer, Edward Ma áll, aki véleményem szerint egy olyan erős albumot hozott össze, amit már nem volt képes túl szárnyalni. 5 évvel később ugyanis kiadott egy másik albumot Certified Air Raid Material címen, ám véleményem szerint ez csak árnyéka lehet  a ma bemutatandó albumnak. Nem nyújtott számomra egy olyan kalandos utazást, mint amire a Crying over - aminek mindegyik száma külön egyedi világ, mégis, az album szerves része. Nem tudnék felidézni egy lényeges momentumot sem az albumból. 
2014-ben e albumot újra kiadta Edward Ma, Crying Over Pros for No Reason Deluxe címen, aminek annyi a különbsége, hogy 5 új számot tett fel rá (kiadatlant?) , s kissé újra keverte a régi szerzeményeket - a 10.-ik évforduló megérdemelte a ráncfelvarrást alapon :) 

A nyitó tétel az Ashtray című track, mely az első percben megmutatja, mire várhatunk itt végig: fontoskodó, eleven zörejek, gitár dallam, s össze-vissza tört ütemek, melyek az agyhullámainkat is úgy dobálják a dobhártyánkon keresztül, hogy azt se tudjuk, hol vagyunk. Ám nem úgy, mint ahogy az Autechre Gantz Graf című száma, melyet valszeg csak az alkotók értenek, hanem mi egyszerű halandók is élvezni tudjuk, annyira a helyén van minden egyes kis zörej. Mondhatnánk, hogy mérnöki munka. - pedig még csak az album első perceinél tartunk.
Az album legismertebb száma a második a sorban, az Ants. Egy balladisztikus gitár dallammal indul a szám, hogy a glitch-es ütemek és zörejek teljes erejükkel sújtsanak le ránk. A gitár dallama egy szigorú utat ad a dalnak, a sokszorosan összetördelt ütemek miatt viszont nem értjük, mi történik a zenében, de mégis hat ránk ez a tétel, mert rengeteg kis apró kincset rejt el előttünk, melyet fel akarunk fedezni. 
Ez a szám rengeteg freestyle táncost ihletett meg, ha YouTube- on rákeresünk, sok jópofa koreográfiát találunk, ahogy erre a kaotikus számra táncolnak. Én egy francia srác videóját itt közzé is teszem, talán az egyik legprofibb ez: 

Ez után a Laundry című track következik, mely az előző két számhoz képest már szintetikusabb, már nélkülözi a gitárt, itt csak színtiszta IDM és glitch elemek vannak, melyek tovább kalauzolnak az edIT féle Univerzumba. 
Erről sokat nem tudok írni, egyszerűen egy jól összerakott szám, melyben minden hang szintén a helyén van, mint ahogy az eddigiekben is volt.

A Situps Pullups egy fura szám, valahogy mindig egy töltelék résznek éreztem - az album a közepén egy picit megereszkedik, ez is valahogy a down tempo jeleit mutatja a dallam világából, ami ezekkel az összetört ütemekkel nem rossz, de valahogy halványabbnak érzem a kezdéshez képest, ahogy a következő, a Dex című számnál is. 

A Twenty Minutes -cel viszont az album újra azt az élményt nyújtja, amit az elején kaptunk. Egy professzionális glitch számot, ahol soha nem tudjuk többedszeri hallgatás után sem, mi is fog pontosan történni. 
A mélyen eltorzított gitár dallama itt újra feltűnik, ami ad a számnak (és az albumnak egy keretet. Ám a basszus és a dob úgy kattog össze vissza, mintha a kocsiban rosszul váltottunk volna, s a fogaskerekeket most darálnánk éppen le. ;)

Ha a Screening Phone Calls -on át verekedtük magunkat, mely szintén egy down tempo és glitch házasságából készült 3 perces átvezető szám (vagy tán nu jazz, glitch-es ütemekkel, ahogy tetszik), akkor el is érkezünk az érzelgősebb, mélyebb Mop Head -höz. Ennek a hangulata valamelyest komorabb, de maximálisan beleillik az album többi számához. 
Valahogy egy szakítás vagy valakinek az elvesztése jutna eszembe e szám hallatán, ha azt kéne elmondanom, mit érzek ez alatt - a többi track valahogy nem ezt a hangulatot adta szerintem, azok csak komiszan elevenek, ám ebben átjön egy mélyebb érzés világa is, mely ebben a műben így van elénk csomagolva. 
Ezek után jön az Ltlp, mely szerintem az Ants után a legjobb szám - mintha egy átdorbézolt éjszaka után egy ismeretlen helyen ébrednél, s próbálnád összeszedni a gondolataidat - számomra ilyen történet jön le ebből. 
Itt is megjelenik a szintetikus hangok mellett a vonós szekció is, mely ebben az elvarázsolt világban egy külön kontrasztot ad nekünk. Létezik egy hivatalos klip is ehez a számhoz, mely egy bontás alatt lévő plázában játszódik, világvége hangulatot árasztva nekünk. 

Kevésbé felkapott ez a tétele az albumnak, mint az Ants vagy az Asthray, pedig a legkönnyebben befogadható mű ezen az albumon. Persze nem annyira könnyű, mint a következő, a  Mildew, mely a 2004-es kiadás utolsó száma, s egy egyszerű gitár szóló csak - annyira kirí a többi track-től, hogy ennek már csak ezért is itt a helye :)

Lényegében ennyi volna az album. A lap alján megosztom a Spotify-on fent lévő album Deluxe változatát, mely még 5 bónusz track-et tartalmaz grátisz, de azok szerintem teljesen elütnek az eredeti, 2004-es albumtól, véleményem szerint csak a Mildew-i teljes a mű, utána már csak hozzá foltozgatott vászondarab már a lemez.
Kitűnő album ez, 5-ből 6-ost érdemel, de sajnos a művész nem tudta soha túlszárnyalni ezt az albumot a későbbiekben, bár ki tudja, hogy lesz e még az edIT-nek egy teljes értékű új, harmadik műve, mely lesz ilyen jó, vagy még jobb? Én bízok benne, mert rengeteg jó ötlet van ebben a 13 éves csodában, s egy ilyen producer, mint Ma, képesnek kell lennie még ilyen maradandót alkotni. Drukkolok neki, innen a távoli Miskolcról! ;)