Egy teljesen szubjektív zenei blog

Kísérletezős zenei blog

Aphorism - Surge (2009)

2018. február 22. - ubk

"Az aforizma tömör, szellemes, általában egyetlen mondatból álló erkölcsi vagy bölcseleti tételt kifejtő mondás. Általában titkolt igazságra mutat rá frappáns, szellemes módon, úgy, hogy a mögöttes tartalom néhány szóból is világossá váljon. Általános érvényű igazságokat mond el találóan, ezért könnyen megjegyezhető."

 

 

Sziasztok!
Idén még nem írtam ide nektek semmit a zenei kalandozásaimról, ezért most pótolom a kétezres évek egyik leg kompaktabb albumával, ami az adott évtizedd legjobb összefoglalója is lehet az IDM és glitch műfajnak. Ez pedig nem más, mint a Chicago-i Aphorism 2009-es Surge lemeze. Egy dinamikus, piszkos, ám gondolatébresztő zenei utat ad nekünk a "túlfeszültség" album, mely meglepően innovatív, pedig a stílusban semmi újdonságot nem nyújt, csak tökéletesen tálalja azt, amit eddig IDM és glitch fronton megtapasztaltunk. Meglehetősen sötét tónosú szerzemény ez is, ami világosságot nem kínál nekünk a végén, de legalább avval operál, ami van. Régi mondás: "Mi nem haldoklunk. Mi így élünk." Na azért ennyire nem dark, de nem biztos, hogy bármelyik száma elférne egy esküvői bevonuló zenének.

a3200798755_16.jpgAz első szám, az Ulkine már azonnal megmutatja, hogy mire számíthatunk - jobban össze van törve, mint Groovehouse Judy, a balesete után. Ahogy pl Seven Ark munkájában, itt is rengeteg hang nyüzsög és fontoskodik, de egy szabályos kis struktúrát vesz fel a zene, amitől zenének érezzük, pedig nem az, amit a kereskedelmi rádiókban szoktunk meg. Hinnye, ilyenek ezek a rétegstílusok. A szokásos albumindító erős számot kapjuk

A következő,a What we soo now egy még erőteljesebb, de faék egyszerűségű track. Ipari, koszos ütem, rideg szintetizátor dallamocska, ami csak díszítésnek van ott. Ahogy lassan hömpölyög a dallam, érezzük, hogy tudjuk, hogy fog következni, annyira magától értetődő. De mégis hallgatjuk, mert leköt minket - a bennünk élő vad és karcosság ez a zene, amivel érezzük, hogy kitörünk a szürkeségből. Számomra az egyik kedvenc szám ez, pedig a maga nemében a legminimalisztikusabb. Egy kis saját vélemény, hogy kardió edzésre rendszerint viszek zenét magammal. Van, hogy a végére ez a szám kerül elő, mikor már feladnám, végeznék, pl a futópadon vagy az ellipszis gépen. De ez a szám valahogy még dob rajtam annyit, hogy a szám végéig lefutom pluszban a távot - van egy misztikus ereje ennek a szerzeménynek, az biztos. Szerencsére nem olyan, mint a Szomorú vasárnap-nak :)

 A harmadik a Covert/Convert tétel. Ez volt a legelső szám, amit Aphorism-tól hallottam. Pont egy hideg, esős novemberi nap volt, amikor dézsából öntötték az esőt, de 5 foknál nem lehetett melegebb. Ez a zeneszám pedig pont adta is hozzá a hangulatot. A Limbik Freq-en adták a megjelenésekor, tehát az album fő száma ez, amivel promotálják, ez a "Ezt vedd meg  Sláger" rész :) 
Igen, egy nagyon mesterien összerakott, lüktető rideg szerzemény ez az indusztriális hanguk kedvelőinek. Az ütem sivár karcosságától kiráz minket a hideg, a dallam úsztat minket egy jeges folyón, ami mintha lamentálna, hogy jön egy mágnesvihar, s közben különböző pulzusszámokkal hullámoznak egyéb fontoskodó hangok. A szám egyetlen hátránya, hogy a második felére elveszíti a dinamikus lendületét, s elkezd stagnálni. Bár Dj-zés közben így szebben át lehet vezetni egy másik számba, lehet ilyen művészi megfontolás is. Mindenesetre tényleg érdemes csak ezért a számért megvenned! ;)

 Picit ugorjunk is, hogy az Msect-hez érjünk, amely a hetedik track a listán.
Ez egy darkbient szám inkább, eléggé nehezen befogadható elsőre, ám ebben is van valami vonzerő, ami minket magával tud rántani. Karcos, koszos, mintha a sárban ugrálnánk egy esőben. Ám van ennek egy másik verziója is az albumon, mégpedig az utolsó, a 15.-ik, mely Tapage egy remix változata szintén az Msect számról. Nem mindig vagyok oda a remix változatokért, de ebben az esetben jót tett a ráncfelvarrás, egy már majdnemhogy populáris, feszesebb ambientet kapunk, mely kevésbé sötét tónusú. Így most nem egy sötét erdőben érezzük magunkat, szakadó esőben, hanem egy kies havas, napos erdőben :)


Ezen kívül természetesen van még jónéhány érdekes szám, de most idő hiányában meg a lustaságom miatt nem írok róluk, na meg azért se, mert azokat kevésbé hallgatom, nekem a tárgyalt számok jöttek be úgy Isten igazából, de azok nagyon.
Mindenkinek ajánlani tudom ezt az albumot, aki szereti a zenei kalandozásokat a kísérletező zenék között, ebben nem fogtok tudni csalódni.

Ha megakarod hallgatni a tárgyalt albumot, a Spotify-on megteheted:


edIT - Crying Over Pros for No Reason (2004)

Sziasztok!

Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem a blogommal, de kevés időm volt foglalkozni az oldallal. Pedig a téma, albumok bőven megvannak, nem fogytam el velük :)

Folytatnám is egy abszolút klasszikus művel: edIT -nak a Crying Over Pros for No Reason című albumával, mely 2004-ben jelent meg (hogy mennyire telik az idő! :-O ) a Virgin Records érdekeltségbe tartozó Planet Mu Records-nál.
Ha valaki arra kérne engem, hogy egy tökéletes glitch albmot mutassak neki, akkor EZ volna az.edit1.jpg

Az edIT név mögött egy Los Angelesi producer, Edward Ma áll, aki véleményem szerint egy olyan erős albumot hozott össze, amit már nem volt képes túl szárnyalni. 5 évvel később ugyanis kiadott egy másik albumot Certified Air Raid Material címen, ám véleményem szerint ez csak árnyéka lehet  a ma bemutatandó albumnak. Nem nyújtott számomra egy olyan kalandos utazást, mint amire a Crying over - aminek mindegyik száma külön egyedi világ, mégis, az album szerves része. Nem tudnék felidézni egy lényeges momentumot sem az albumból. 
2014-ben e albumot újra kiadta Edward Ma, Crying Over Pros for No Reason Deluxe címen, aminek annyi a különbsége, hogy 5 új számot tett fel rá (kiadatlant?) , s kissé újra keverte a régi szerzeményeket - a 10.-ik évforduló megérdemelte a ráncfelvarrást alapon :) 

A nyitó tétel az Ashtray című track, mely az első percben megmutatja, mire várhatunk itt végig: fontoskodó, eleven zörejek, gitár dallam, s össze-vissza tört ütemek, melyek az agyhullámainkat is úgy dobálják a dobhártyánkon keresztül, hogy azt se tudjuk, hol vagyunk. Ám nem úgy, mint ahogy az Autechre Gantz Graf című száma, melyet valszeg csak az alkotók értenek, hanem mi egyszerű halandók is élvezni tudjuk, annyira a helyén van minden egyes kis zörej. Mondhatnánk, hogy mérnöki munka. - pedig még csak az album első perceinél tartunk.
Az album legismertebb száma a második a sorban, az Ants. Egy balladisztikus gitár dallammal indul a szám, hogy a glitch-es ütemek és zörejek teljes erejükkel sújtsanak le ránk. A gitár dallama egy szigorú utat ad a dalnak, a sokszorosan összetördelt ütemek miatt viszont nem értjük, mi történik a zenében, de mégis hat ránk ez a tétel, mert rengeteg kis apró kincset rejt el előttünk, melyet fel akarunk fedezni. 
Ez a szám rengeteg freestyle táncost ihletett meg, ha YouTube- on rákeresünk, sok jópofa koreográfiát találunk, ahogy erre a kaotikus számra táncolnak. Én egy francia srác videóját itt közzé is teszem, talán az egyik legprofibb ez: 

  

Ez után a Laundry című track következik, mely az előző két számhoz képest már szintetikusabb, már nélkülözi a gitárt, itt csak színtiszta IDM és glitch elemek vannak, melyek tovább kalauzolnak az edIT féle Univerzumba. 
Erről sokat nem tudok írni, egyszerűen egy jól összerakott szám, melyben minden hang szintén a helyén van, mint ahogy az eddigiekben is volt.

A Situps Pullups egy fura szám, valahogy mindig egy töltelék résznek éreztem - az album a közepén egy picit megereszkedik, ez is valahogy a down tempo jeleit mutatja a dallam világából, ami ezekkel az összetört ütemekkel nem rossz, de valahogy halványabbnak érzem a kezdéshez képest, ahogy a következő, a Dex című számnál is. 
edit2.jpg
A Twenty Minutes -cel viszont az album újra azt az élményt nyújtja, amit az elején kaptunk. Egy professzionális glitch számot, ahol soha nem tudjuk többedszeri hallgatás után sem, mi is fog pontosan történni. 
A mélyen eltorzított gitár dallama itt újra feltűnik, ami ad a számnak (és az albumnak egy keretet. Ám a basszus és a dob úgy kattog össze vissza, mintha a kocsiban rosszul váltottunk volna, s a fogaskerekeket most darálnánk éppen le. ;)

Ha a Screening Phone Calls -on át verekedtük magunkat, mely szintén egy down tempo és glitch házasságából készült 3 perces átvezető szám (vagy tán nu jazz, glitch-es ütemekkel, ahogy tetszik), akkor el is érkezünk az érzelgősebb, mélyebb Mop Head -höz. Ennek a hangulata valamelyest komorabb, de maximálisan beleillik az album többi számához. 
Valahogy egy szakítás vagy valakinek az elvesztése jutna eszembe e szám hallatán, ha azt kéne elmondanom, mit érzek ez alatt - a többi track valahogy nem ezt a hangulatot adta szerintem, azok csak komiszan elevenek, ám ebben átjön egy mélyebb érzés világa is, mely ebben a műben így van elénk csomagolva. 
Ezek után jön az Ltlp, mely szerintem az Ants után a legjobb szám - mintha egy átdorbézolt éjszaka után egy ismeretlen helyen ébrednél, s próbálnád összeszedni a gondolataidat - számomra ilyen történet jön le ebből. 
Itt is megjelenik a szintetikus hangok mellett a vonós szekció is, mely ebben az elvarázsolt világban egy külön kontrasztot ad nekünk. Létezik egy hivatalos klip is ehez a számhoz, mely egy bontás alatt lévő plázában játszódik, világvége hangulatot árasztva nekünk. 

 

Kevésbé felkapott ez a tétele az albumnak, mint az Ants vagy az Asthray, pedig a legkönnyebben befogadható mű ezen az albumon. Persze nem annyira könnyű, mint a következő, a  Mildew, mely a 2004-es kiadás utolsó száma, s egy egyszerű gitár szóló csak - annyira kirí a többi track-től, hogy ennek már csak ezért is itt a helye :)

Lényegében ennyi volna az album. A lap alján megosztom a Spotify-on fent lévő album Deluxe változatát, mely még 5 bónusz track-et tartalmaz grátisz, de azok szerintem teljesen elütnek az eredeti, 2004-es albumtól, véleményem szerint csak a Mildew-i teljes a mű, utána már csak hozzá foltozgatott vászondarab már a lemez.
Kitűnő album ez, 5-ből 6-ost érdemel, de sajnos a művész nem tudta soha túlszárnyalni ezt az albumot a későbbiekben, bár ki tudja, hogy lesz e még az edIT-nek egy teljes értékű új, harmadik műve, mely lesz ilyen jó, vagy még jobb? Én bízok benne, mert rengeteg jó ötlet van ebben a 13 éves csodában, s egy ilyen producer, mint Ma, képesnek kell lennie még ilyen maradandót alkotni. Drukkolok neki, innen a távoli Miskolcról! ;)


Hétvégi zene: Secta Chameleon

Hali!

Most péntekre hoztam előre a hétvégi zenei blokkot, mert nem biztos, hogy lesz rá időm később.

Ma egy magyar előadótól, a Sab Mutu és Lazybones szerzőpáros által jegyzett Secta Chameleon talán legsikerültebb számát, a Levity-t hozom:

 

A videó sajnos közel 10 éve van fent a YouTube-on, ezért karcosabb a minősége, de jogdíjas változatot mégsem merek feltenni ide, érthető okok miatt.
Ezt még 2008-ban hallottam először, mégpedig a Petőfi Rádióban. Akkoriban elég bevállalós volt a rádió, sok érdekes és merész számot adtak le napközben is. Jelenleg nem hallgatom már azt a rádiót.
A Secta Chameleon egy behatárolhatatlan kategóriájú zenekar, mely tipikusan magyar elektronikus számokat játszik - downtempo, ambient, chill zenekari hangszerekkel. 
A Levity  című szám viszont valahogy képes volt kiszakadni ebből az underground világból, melynek sokat köszönhetnek a fiúk a már említett Petőfi Rádiónak is. Előtte sokan csak  a Cökxpon-ban vagy egyéb chill stage-eken hallottak a Secta Chameleon-ról. Én asszem először a Freee magazin egyik CD mellékletén hallottam pár számukat, melyen más magyar előadók is szerepeltek, elsősorban a Pluto Projekt. De ne térjünk el ennyire a tárgytól. :)
Jellemzően van egyfajta hangulata ezeknek a kétezres években készült magyar elektronikus számoknak, s nekem a kevésbé bejövős kategória ez. Ám a mellékelt Levity című darab egy másik fokozatra kapcsol, mintha a Secta Chameleon ebben a számban találna igazán magára, kristályosodik ki ez a nem túl mainstream stílus előttünk. Mintha egy napfényes délutánt kapnánk a fülünkbe ezen szám alatt, olyan üdítően kellemes, s játékos.
Egészségetekre! :)

Próféciák a zenében: Európa végórái

Sziasztok!

Ma egy új blokkot indítok a blogomon. Ezúttal nem a zenei technológia úttörőiről lesz szó, hanem azok üzeneteiről, ami megelőzte korát, olyanról szól, ami akkor sci-fi vgy fantasy-nak tűnt, de mára valóság, vagy éppen karnyújtásnyira vagyunk tőle. Hogy igazodjunk a korszellemhez, s aktuális legyen a blog, ezen írás Európa végrájáról és az ellenőrizetlen no-go zónák elkeseredett fiatalokról fog szólni - nem polkorrekt módon, mert az nem én volnék.

És itt jegyezném meg, hogy jelenleg, mikor írom ezen sorokat és várhatóan élesítem a posztot, október 23.-ika van. Itt szeretnék köszönetet mondani azon ismert és névtelen Hősöknek, akik 1956-ban kiálltak a tankok elé, hogy a szabadságunkért harcoljanak. Reméljük nem jön el újra ez a korszak, de ahogy olvasni fogjátok, nem túl rózsás a jövő.


Kezdjük először a Londoni Asian Dub Foundation -nel. asian_dub_foundation.jpg
A banda 1993-ban alakult, elektronikus alapon számtalannál több stílust kevernek magukba, rendkívül izgalmas zenei világot tárva elénk. Ez a zenei stílus kavalkád annak köszönhető, hogy a banda tagjai különféle népek bevándorlói, vagy azoknak a leszármazottai, elsősorban ázsiai gyökerekkel. 1995-ben jelent meg első albumuk, a még mérsékelt sikerű Facts & Fictions. A kisebb siker elegendő volt ahoz, hogy a nevük ismert maradjon, s két évvel később már a második albumukat, a R.A.F.I. -t adták ki, ami már nagyobb elismerést hozott nekik.
A banda tagjai híresek humanista tevékenységeikről, a fiatal tehetségek felkarolásában, tehát egy teljesen szimpatikus banda mind az életben, mind a művészetben.
Aztán 2003-ban történt valami. Kijött egy új klipjük, a Fortress Europe. 

Maga a szám dub, jungle és rock alapokkal indít, native elemekkel, hip-hop és reggae szövegekkel, tehát elék sokmindent zsúfoltak egybe. De itt nem is ez a pláne, hanem az üzenet a szövegben.
2022-ben járunk, Európa lezárta a határait, kerítésekkel, egyfajta erőddé vált a vén Európa, akit mindenhonnan ostromolnak a bevándorlók. Európát cyber rendőrök és kutyák védik, miközben a kontinens lakosságának agyát már átmosták agykontrollal. Ez a harci, dühös induló ezen erőd falain dörömbölt végig, 2003-ban, amikor még semmit nem tudtunk (már) a krízisekről, bevándorlásról és a nemzetek közötti feszültségekről, mert mind a szőnyeg alatt volt letakarva.  Most meg csak annyit látunk, hogy nem is kellett megvárni 2022-t, hogy eljöjjön a káosz, ám valamit már tudhattak. 
Hol volt akkor még a világgazdasági válság, 2008-as kitörése is? Még arra is volt 5 év.
Apropó 2008! 

justice002.jpg
A francia Justice egy elektro-house banda, akik a 2000-es évek elején alakultak. A legjobban a szintén francia Cassius-ra hasonlít a zenéjük, bár mindannyian egyéniségek vagyunk, s a zenekarok sem lehetnek ugyanolyanok, a Justice mindig valamiben  próbál sokkolni vagy újat mutatni. Szükség is van erre, mert a dance és house műfaj naponta termeli ki az új tehetségeket, s ugyan ennyi tehetséget is felejt el, ha nem tud valami maradandót alkotni. 
A Justice egyik legegyedibb (és a korszak legkülönlegesebbje is ) klipje, zenéje a 2007-es DVNO- volt, mely a nyolcvanas évek vad kapitalista reklámjait alakította át, úgy, hogy jogokat nem sért vele, mindenki tudja miről van szó, de mégis a zene szövegét mutatja. Zseniális. Minden benne van, ami egy hedonista világban kell, ahol nem számít semmi, mert pénz és hatalom van, mi meg jól érezzük magunkat a Justice zenéjére. Egy évvel a világválság előtt.
A Stress című számuk viszont, amiről komolyabban beszélnék, az 2008 május elsején jelent meg. A klipje itt található, de szerintem csak 18 éven felüli kattintson rá, vagy aki bírja az erőszakot:

 
A szám címe hű önmagához: tényleg stresszes ezt nézni. Adva van egy no-go zóna lakótelep, valahol Párizs külvárosában tele bevándorló gyökerű, kinézetű emberrel, fiatallal, akik céltalanul bolyonganak a panelek között, majd bemennek a belvárosba, s útjukat mindenhol pusztítás és erőszak kíséri. Összefújnak metrómegállókat, csoportosan nőket zaklatnak, kocsikat zúznak, kocsmákba törnek be. Happy end nincs, csak a céltalan és keserű, tehetetlen düh, mely miatt tök mindegy, mit tesznek, nincs jövőkép számukra. 
Nem tudom, mekkora volt ennek a track-nek annak idején a sikere, én először 2012-ben hallottam erről, pont a Londoni Blackberry Zavargások apropóján. Történt akkor ugyanis, hogy London külvárosában fiatalok tisztázatlan okok miatt elkezdtek törni, zúzni, LCD TV-t és Adidas cipőket lopni a kirakatokból, melyet a segélyükből soha nem vehettek volna meg. A zavargás koordinálását pedig a Blackberry titkosított chat-jével bonyolították, ami megnehezítette a rendőrség dolgát, később viszont a londoni rendőrök levertét a felkelést. 
Ekkor olvastam egy cikkben, hogy ez a 2008-as klip mintha ezt vetítette volna elő, a csoportos női zaklatások meg sajnos tiszta hétköznapi lett bizonyos országokban, Európában, melyet hasonló, céltalanul tengődő fiatalok követnek el. 
A klip ahogy írtam, semmi receptet nem ad nekünk, mit tehetnénk, csak elmesél valamit, amit akkor, 9 éve még a föld alá söpörtek, de azóta előjött, hatványozottabban, ahogy az előző, Asian Dub Foundation klip témája is.

Ők szóltak időben.

 

Hétvégi zene: Tiristor Theory - Monoton

Hahó!

Valszeg rendszeres visszatérő elem lesz a hétvégi zenei blokk. 
Egyenlőre nem jutott eszembe semmi extra, ezért most a magyar Tiristor Theory "kislemezét",a Monoton-t adom közre: 

 

E projekt mögött Csík Dániel áll, aki ugyan az a Csík Dániel, aki ezt  a blogot indította - remélem nem baj, hogy saját művet is megosztok veletek :)
Ez a szám majdnem 10 évig készült. 2005-ben kezdtem hozzá, a koncepció is az előtt körvonalazódott hozzá, s 2006 közepéig mindig tettem valamit hozzá, kivettem valamit, s pofásítottam. 2007-ben megjelent első albumom  Soundpill netlabal keretében, s annak az egyik változatára tettem fel ezt a track-et. Sőt, 10 darab fizikai CD-t is kiadtam, vagyis ingyen elvihetővé tettem, amin korai számaim voltak, még "Súlytalanság" művésznéven, amin ez megjelent.
A végső verziója viszont ennek az art-tech számnak ez lett, melyet a SoundCloud csatornámra töltöttem csak föl, ami amúgy teljesen más kategóriájú. De miért is álljunk be a sorba? :)
A zene szinte végig végtelenített ütemekből és fémes, zord hangokból áll, de végi úgy dolgoztam vele, hogy mégse tűnjön unalmas, monoton masszának. Nem mond el ez se semmi történetet, csak tudatja velünk, minden monoton lehet körülöttünk, ha nem nézünk a részletek mögé. 
Pár hallgatótól megkaptam a kritikát, hogy a szám végére szétesik a zene, szét van csúszva. Kihúzott háttal jelentem, minden úgy zajlik a zenében, ahogyan elképzeltem ;)
Tiristor Theory néven végig Creative Commons licenc alatt dolgoztam, ha tetszik a zeném, letöltheted nyugodtan, a CC licenc keretein belül, tehát terjesztheted, csak ne úgy add tovább, hogy a saját műved.
A többi művemről is írjak, vagy inkább folytassuk Klaus Schultz-zal, Venetian Snares-szel, AFX-szel inkább, s hagyjam a férc műveim? :)

Autechre - Tri RepetAe (1995)

Sziasztok!

A héten elindult a blog Facebook oldala is. Ezt páran írtátok is nekem privátban, hogy érdemes volna, mert sokan így követhetik az aktuális frissítéseket. De később lehet még szavazások is lesznek, ahol eldönthetitek, miből szeretnétek a következő frissítést, s más interaktív dolgok :)
Közben gondolkoztam, hogy mivel folytassuk az oldalt, s ha már kísérletezősebb stílusú zenék, albumok bemutatását céloztam meg az oldalammal, akkor nem hagyhatjuk ki annak az egyik zászlóshajóját, a sheffieldi Autechre-t. 
Már a nevük is csupa rejtély, állítólag észak angol szójáték, s lényegében félelem a jelentése. Szó mi szó, rengeteg művük olyan, hogy nem megnyugvást, hanem félelmet vagy rettegést nyújt. autechre-elseq-window.jpg
A banda egy duó, melyet Sean Booth és Rob Brown alapított 1987-ben. Első albumuk viszont 6 évvel később, 1993-ban jelent meg, az Incunabula, mely egy egész jól befogadható ambient alapú IDM kiadvány volt.
A későbbi szerzeményeik viszont  már nagyon vad, rideg zenék, igazság szerint már nekem is fárasztóak, nem a legkellemesebb zenék. 
Ám a ma bemutatni szándékozott album pont a kezdeti, könnyen befogadható ambientes korszak és a későbbi glitch-es, szikrázós gépzajok közötti átmenet pillanata. Elég vad, vagány és érzelmekkel teli, mely egy olyan világba visz el minket, amit kitalálni sem könnyű, ám az Ae mégis ezt elénk tárja. Egy világ, ahol a legkellemesebb extatikus dallamok és a nem várt zajok és összetört ütemek egy komplex egységet alkotnak. Számomra ez a legkedvesebb, legkedveltebb album a srácoktól, amit szívesen mutatok meg bárkinek tőlük, így most itt nektek is.

 Az album a Dael fantázianevű szerzeménnyel indít. Itt jegyzem meg, hogy az Autechre számcímei is misztikumok. Ez is talán a deal angol szóból eredhet, ami üzletet jelent. De ez csak az én okosságom, nem tudni. De egy üzletet csináltunk, amikor megvettük, az biztos. 
Már az első hangok mutatják, hogy ez nem a legszebb hegedű szonáta lesz, mivel csak elektronikus zörejek vannak itt. Aztán valahogy szépen, lassan és komótosan fölépül a szám egy egésszé, mely már egész jól összeáll, mint egy Skandináv krimi végkifejlete. Szigorú ütem, minimalista dallam, ami nagyrészt az össze tételre a kiadványon elmondható, így az első számon is.


Ezután folytatjuk a Clipper-rel, mely mintha még az egyik előző albumukról jött volna elő hangzásilag. Ezt nem rossz értelemben mondva, egy nagyon profin megkomponált műről beszélünk, szerintem jó ütemmel és alattomosan mély hangokkal. Egy gyorsabb ütemű ambientes beütésű szám, mely a kilencvenes évek elektronikus hangulatát hozza. 

Folytatjuk kalandozásainkat a Leterel és a Rotar című számokkal, melyek kevésbé tetszenek nekem, az album mélypontjai - szerintem. Halottról jót vagy semmit, nekem ez a két szám sehogy se jön be. Hiába, egy kísérletezős zenénél vagy bejön, vagy nem - ilyen ez a pop szakma :)


Ám ezután jön a Stud. Ennek a szürke hangulata, asszimetrikus üteme és hipnotikus, visszatérő zörgése egy olyan világot mutat meg nekünk ebben az üzemzavaros zenei világban, amit máshol nem találunk. A hangulata inkább szomorkás, de nem az a reménytelen. És amint a végére érünk, azt kérdezzük: csak ennyi? :-O 
Furcsán lehet körülírni, amit ebben hallunk, mert annyira nem tudunk mibe kapaszkodni, s talán ez ami a legnagyobb ereje ennek a számnak. Az Ae összes közül számomra ez benne van a  TOP3-ban a határozott témavezetése, bátor ám komplex struktúrája miatt. Ebben nincsenek lírai dolgok, hanem elektronikai zörejek, amik elsőre bizarrnak, jobban figyelve egy megbonthatatlan hangstruktúrának tűnnek. Mert az is. Részemről ez az egész album húzó száma. De itt még nem ér véget a történet, mert még mindig van tovább.autechre-elseq-outs.jpg
Ugyanis az album legpopulárisabb, leghétköznapibban befogadható tétele, az Eutow következik. Tudtommal ez az első szám, amit tőlük hallottam. És milyen okos kis csali is ez a zene :)
Lényegében egy szintetizátoros szám, elektro-s ütemmel - picit másabb, mint a megszokott Ae számok, ám ebben a stílusban is nagyot tudnak alkotni a srácok.  Ezt csak meghallgatni kell, mert ugyanúgy ebben sincs semmi üzenet, csak megmutatja magát, hogy van, s neked csak élvezned kell a hallgatásával. És azt kivételesen élvezni is lehet :D - egy baja van, mindössze 4:15 hosszú, az album legrövidebb száma, s hamar elfogy. De!

Következik a  C/Pach , mely az Eutow folytatása, de más szám mégis. Okosan bontja szét az Eutow -ot, s építi fel magába. Ez már sokkal jobban az Ae stílusa, mintha evvel enné meg a populárisabb zenét, s alakítaná át maga szája ízévé. S ez is egy zseniális szám, mely könnyen élvezhető (értsd: józanul is), nem csak Ae fanoknak. Ambient és elektro keverék IDM-es szerkesztéssel, törtütemekkel. 
Nemhiába mondtam, hogy ezen az albumon nem lehet csak úgy kiemelni a legjobb számot, mert nagyon erős szerzeményekkel van tele, s ez is közéjük tartozik. (a Stud csak szubjektíve a legjobb részemről, de ha a hangulat úgy hozza, akkor érezhetem azt a legrosszabbnak is).
A C/Pach üzenete kb annyi, hogy átalakul a zene valami elektronikus masszává, melyet vagy feldolgoz a füled és az elméd, vagy nem - de ez is szerintem simán rádióbarát szerzemény. Annó ezt meg a fentebb említett Clipper -t is egy erdei buli chill sátrában lejátszottam, s nem szisszentek fel, hogy nem kéne ennyire elkalandozni - az ambient elemek, gyökerek itt még jól érződnek.

A Gnit  már hozza az Autechre későbbi világát, a sötétebb zörejeket, még ridegebb ütemeket, de a dallam lassan előbújik még a fagyos világban, ami egy kellemes világot kezd bevilágítani nekünk, ahol mégsem olyan rideg minden - csak egy kis időt kell adni neki, hogy felépüljön a rendszer a zenében, s máris egy kellemes helyen érezzük magunkat, ha még nem léptettük át ezt a számot. Én azt javallom, hogy ennek a műnek is adjatok egy esélyt, mert ravaszul épül fel, s a rideg zörejek megmutatják a kellemesebb arcukat. A G Unit Gnit -re is lehet mondani, hogy az album legjobb száma, mert ez is fej fej mellett van a többivel. Igaz, ez indul a legnagyobb hátránnyal, az elhúzódó struktúra felépülése miatt, de bátran visz minket tovább, s rendben meg is érkezünk ez olyan zenei élménnyel, amit kár lenne kihagyni.

Az Overand ízlésem szerint egy kevésbé sikerült szerzemény, nekem nem mond ez se sokat.

Az Rsdio viszont első hallásra már felkelti a figyelmünket. Az eleje kissé olyan, mint Aphex Twin Digeridoo című klasszikusa, mely lényegében kortárs szerzemény a most tárgyalt Rsdio tétellel. 
Sajnos a szám később nem sokat változik, nem olyan mozgalmas, mint a többi mű, a kezdeti ováció később lelanyhul, mert nem rossz szám, de nyomába sem tud érni a Eutow és Clipper kommerszségén, a Gnit változékony formáin, vagy a Stud és Dael hihetetlen világával - szerintem. De ne legyenek rossz gondolataink, ez egy nagyon erős album, sok remek számmal, és itt nehéz is győztest kihozni. Az Rsdio sem rossz szám, csak elhalványítja a többi remek szerzemény. Olyan ez, mint a filmes világban az 1999-es év. Melyik is volt a legjobb film akkor? A Mátrix? A Harcosok klubja? Az Amerikai szépség? Vagy a Tágra zárt szemek? Ugye, hogy nem lehet dönteni? Ez az album is ilyen.
Az Autechre csúcspontja, amit soha nem tudnak a sheffieldi fiúk már megismételni, de valszeg nem is céljuk.
Ha érdekel az album, a Spotify-on meghallgathatod:

Hétvégi zene: Brothomstates

Sziasztok!

Most nem sok időm van a blog írására, de témák bőven vannak, s köszi a sok ötletet, amit adtatok az elmúlt napokban az oldallal kapcsolatban.
Ma csak egy kis érdekességet hoztam nektek, egy számot a Finn Brothomstates-től - You and Your Family

 

Összességében annyira nem hat meg Brothomstates munkássága, de van néhány jó dobása, mint például ez a korai szerzeménye. Sajnos nem tudom mikor és min adta ki először, jómagam a Lmbik Freq-en hallottam eddig egyedül. 
Valószínűleg egy korai műve, mert még kiforratlan és minimalista, ám eleven, de mégis magával adja a hangulatot - más különben nem is hallgatnám ezt a vokoderes muzsikát. Egy mű, ami megmutatja, hogy a Finnek nemcsak metálban utaznak :)

Kraftwerk - Ralf und Florian (1973)

Sziasztok!

A legelső posztot egy 1970-es Kraftwerk koncertvideóval zártam. Nos, a jelenlegi poszt az egyik első Kraftwerk albummal fog foglalkozni, a Ralf und Florian-nal.

ralfflorian1.jpg
A Német csapatnak ez a harmadik albuma, az első 1, a második 2 címmel jelent meg. Az első inkább progresszív rock, krautrock, a második album ami állítólag 6 nap alatt készült csak el már több elektronikát használt, de érezhetően útkereső az album, csak kuriózumként szokták megemlíteni, a Wellenlänge és a Klingklang ami említhető, az elsőről pedig a Stratovarius című szám.

 A zenekar a belső dolgait német precizitással mindig titkolta, kevés riportot adtak mindig is, de annyit tudunk, hogy a második album elkészülte után nem sokkal Ralf Hütter és Florian Schneider, a két alapító összevesztek valamin, és 1972-ben a Kraftwerk feloszlott. Fél évre rá pedig újra összeálltak, és összedobták a harmadik közös lemezüket, a jelen tárgyalt Ralf und Florian-t. 
Ez az album szintén még egy útkeresés, itt még nincs a Kraftwerk albumaira jellemző tematikus világ (A TEE pl a vasút és a határok nélküli Európa, a Radioaktivität az atom energia és a rádió világa, stb), de a korai albumokhoz képest ez egy teljesen letisztult anyag lett. 1973 májusában kezdték el felvenni Düsseldorfban az anyagot, és júliusra el is készültek vele. Felvezette a szintetizátoros korszakot a mélyen duruzsoló Minimoog, de még hagyományos hangszerek is feltűnnek benne, mint  gitár (Kristallo) és a fuvola (Tongebirge), egy érdekes elegyet képezve. Ma azt mondanánk rá talán, hogy egy kísérletezős fúziós ambient albumot kaptunk.ralfflorian2.jpg

Az album az Elektrisches Roulette című számmal indít, ami egy akkortájt furcsának ható szintetizátoros zörejjel adja meg az alaphangot, majd élőhangszerekkel (gitár, dob) egy letisztult Krautrock track-et kapunk. Ami az első két albumukban történt zenélés címszóval, itt szépen kikristályosodott, kicsit még eleven, de már konszolidált dallamvilágú melódia.

A második szám a Tongebirge. Ez lényegében Florian Schneider játéka fuvolán (vagy furulya? mindig keverem ezeket a fúvósokat), mely alatt zúg a Minimoog egy olyan világot teremtve, mintha a dallamokkal együtt táncolnánk. Vájt fülűeknek feltűnhet, hogy bizonyos dallamrészek a következő albumukon, az Autobahn-on visszaköszönnek. Közel 3 perces dallam orgia ez, szerintem a legszebb szám az albumon. Megfoghatatlan, és abszolút pozitív kicsengésű, de persze ebben is van egy kis kísérletezés, de nem zavaróan.

A harmadik track a Kristallo, mely mintha az egykori Delta című műsorból köszönne vissza hozzánk. (persze nem a főcímzenéjére, az 1957-es Tom Dissevel számra gondolok, bár az is jó, hanem csak a hangulatára :) )
Sokat nem tudok mesélni amúgy konkrétan erről a tételről, olyan semmilyen számomra. Nem rossz, de nem is jó. Ennyi :)

A következő, a Heimatklänge , mely egy lelassult ütemű, meghitt, normál hangszereken előadott szám a legfurcsább az albumon. Valahogy kilóg a sorból, de nélküle hiányozna is valami. Egy meghitt családi kanapé melege jut róla eszünkbe, ahol semmi nem érhet minket. Itt csak a dallamok beszélnek, és körülölelnek.

A Ralf und Florian legnagyobb újítása, legmeghökkentőbb húzása az ötödik szám, a Tanzmusik. Teljesen egyszerű ütem és dallam. Nem mesél el semmit, csak van, és szórakoztat minket. De akkor mi a formabontó benne? A dobgép megjelenése. Itt jelenik meg először (az albumverzióban, élőben dobon adták elő a kezdetleges technológiák miatt még) a  gép, mint a zenész társa. A zenész adja a dallamot, a gép az ütemet. Ez előrevetíti a Kraftwerk későbbi manifesztumát, hogy a gépek, robotok velünk élnek. A másik, ami meghatározó itt és a későbbi Kraftwerk művekben, az a minimalizmus. Mára teljesen letisztult műveket ismerünk tőlük, s itt sincs semmi sallang. A címéből is következtetjük, ez a tétel csak azért van, mert Tánczene, s táncoljunk rá. Semmi egyéb üzenet. Lehet mondani hogy ez jó vagy rossz, de hogy addig ilyet nem lépett meg senki, az hót zíher :)
A minimalizmusa ellenére mégsem egy unalmas számról van szó,  a mértani ütem valahogy beépül a fejünkbe, mint a kilencvenes évek rave és acid számai, a dallam meg még teljesen emberi. Nagyszerű egyvelege ez a gép és ember közös művének, 1973-ból. Van egy nagyszerű felvétel a YouTube-on, ami egy korabeli Kraftwerk fellépést mutat, amiben a tárgyalt Tanzmusik-ot adják el, nagyszerű improvizálással, íme: (a dobgép itt szabin volt éppen, s egy dobos ugrott be)


A záró szám az album leghosszabb műve, az Ananas Symphonie, egy korai tropical house. :) -vagyis nem, de van ebben minden. Egy kis kezdeti vokoderes szöveg, élő és gépi hangszerelés. Számomra a legkevésbé tetsző szám az albumon, ezért többet nem is mondok róla, de lehet másnak tetszik, akkor egészségére :)

A szám a Kraftwerk számára egy kis kakukktojás, mert még útkeresés az egész, s nem egy tematikus album, mert az egy évvel későbbi Autobahn, melyre utaltam, hogy pár dolgot mintha felhasználtak volna ott, amit itt hallottunk. 
Mivel kissé méltatlan módon mostohagyerek ez az album, ezért még a Spotify-on sincs fenn, legalábbis én nem találtam meg, ezért ott nem is tudjátok meghallgatni. De YouTube-on fent van, ha érdekel, ott meghallgathatod, de utána vedd meg, mert CD-n ki van  adva, s még a Tesco-ban is árulták pár éve :)
Sziasztok!

 

 

Hétvégi lazítás és filozófálás

Itt az ősz, itt van újra. Reggel van, hideg, nyirkos, ködös a hajnal, amikor az út másik felére nem is látsz? Hallgasd meg ezt a számot a Dél-Karolinai Milieu-tól :)

Igazi tájleíró ambient szám, szétesős majd újra összeállós ütemekkel. Nehezen bekategorizálható track, de pont ettől szép. A legeleje mintha a Koyaanisqatsi filmből lépne elő, de utána hangulatot is vált a kopogós ütemek megjelenésével.
Jómagam pár hete egy hűvösebb hajnalon hallottam meg először az egyik netrádión, előtte nem nagyon foglalkoztam Milieu műveivel. Azóta folyamatosan pótolom eme hiányosságomat :)
Pont tegnap mondta az oktatóm (autóra most fogok vizsgázni), hogy az

"Éhes lélek eledele a zene".

Megtetszett ez a mondása, s szerintem igaza is van. Ő mondjuk igazi rocker, tipikus hosszú hajjal, aki időnként hard rock bandáknál dobol, tehát nem biztos hogy ilyen zenére gondolt, de nem is vagyunk egyformák, nem is kell mindenkinek ugyanannak tetszenie - itt én is csak az általam tetszős zenékről írok, s osztom meg veletek. 
Ez a kis ambient szám pedig a lelkemet felmelegíti ezeken a hűvös őszi reggeleken :)
Szép hétvégét mindenkinek! 

 

Vangelis - Blade Runner (1994)

Hali mindenkinek!

Az előző posztban volt egy kis baki, a számlisták összekeveredtek, az én hibámból, s picit pontatlan lett, gondoltam utólag szólok. Sebaj, bejáratós a blog, nézzétek el nekem :)

Most viszont haladjunk egy picit a korral, s vegyük elő az 1982-ben bemutatott Szárnyas Fejvadász filmzenéjét, amelyet 1994-ben adott ki a szerző, Vangelis. És miért pont most veszem elő a témát? Mert a napokban mutatják be a második részét, a Szárnyas Fejvadász 2049-et.

A második résznek már nem a görög Mester komponálta a zenéjét, de a nyolcvanas évek elején készült résznek igen. bladerunner.jpg
Maga a zene nem számít nagyon extravagáns, kísérletezős műnek Vangelis munkáihoz képest, ám a filmmel együtt egy nagyon érdekes tech-noir hangulatot ad mind a filmben, mind az albumot hallgatva - ugyanis a filmzenében a film egyes, fontosabb párbeszédei is felhangzanak. A szintetizátorok és effektek hangjai lényegében a hetvenes-nyolcvanas évek Vangelis számaira tökéletesen jellemzőek, bár egyes számokban felcsendül szaxofon, xilofon (pl Wait for me), a dallamvilág is a megszokott, de itt is vannak változatosságok a film történetéhez igazítva. Maga az album sokáig nem jelent meg, különféle okok miatt, melyek részletei nem ismertek. Vangelis-ről lehet tudni, hogy az a fajta művész, aki viszonylag magának való, s rengeteg műve van, amit csak az asztalfióknak készített, s soha nem adta ki.
A Szárnyas fejvadász filmes körökben egy kultfilm lett, s a zenéje is meghatározta a nyolcvanas évek sci-fi és akciófilmjeinek világát. 1989-ben kiadta Vangelis a Themes című válogatás albumát, melyen többnyire kiadatlan filmzenék jelentek meg, így a most ismertetett Blade Runner is. Időközben a zenei fekete piac is kezdte lefedni a kínálkozó igényeket, s a kilencvenes évek elején megjelent rosszabb-elfogadhatóbb minőségben a Szárnyas fejvadász filmzenéjének a kalózkiadásai, lényegében a filmből "kiollózva". 1994-ben viszont megtört a jég, s 8 évre rá ki is adta Vangelis a hivatalso filmzenei albumot, mely elég izgalmasra sikeredett.

Az album a Main Titles - From Blade Runner című track-kel indít, ami a filmbe ránt be minket Harrison Ford filmbéli hangjával, hogy utána a fő dallamvonallal és rideg szintetizátorral indítson minket ebbe az utópisztikus cyberpunk világba, ahová valszeg semelyikőnk sem akar eljutni. Bár itt legalább magyarul káromkodik mindenki, hallanánk pár "kedves" szót :) Na de ne térjünk el ennyire a témától, mert vár ránk még pár melódia.

A Blush Response  folytatja az előző szám szisztémáját, miszerint a filmből származó szövegeket tettek bele a filmzenei kiadványba, majd az első harmad végétől egy lendületes, feszesebb tempójú szintetizátor futamot kapunk. Nincs benne sok változatosság, de mégse lehet rá azt mondani, hogy unalmas, mert a dallamok és az ütem nagyon kellemes játéka van a második számban.
A harmadik szám  a Wait for Me, mely már lassabb ütemű, nyugodtabb hangvételű szám. Személy szerint ez a kedvenc számom az albumról. Szépen épül fel minden egyes eleme a számnak, s a fentebb említett hangszerek is itt jelennek meg. Egy kisebb dallam orgia a szintetizátor dallamaival, ütemével, melyet a dobok is kiegészítenek. 
Folytatódik az album a Rachel's Song-gal  mely még jobban leül ütemileg az előző számokhoz képest, igazi líra, holott szövege nincs is a track-nek. (nekem ez a tétel kifejezetten nem tetszik) 
Ez után folytatódik a szerelmi téma, azaz a Love Theme , elvégre filmről van szó
A Blade Runner Blues már egy másfajta hangulatot mutat meg a filmből - igazi blues- hangulat szintetizátorra költve. Tipikus Vangelis-es hangzást kapunk a számtól, jó értelemben véve. vange88.jpg
A Memories of Green egy kakukktojás, mert nem ezen az albumon jelent meg először, hanem az 1980-as See you later című albumon, ám a Mester valószínűleg a filmbe illőnek találta ezt a számot. A See you later amúgy is egy eléggé apokaliptikus hangulatú album, még a borítóján is a felolvadt jeges tenger, a hátsó borítóján pedig egy gázálarcos csóka egy halott gázálarcos embert tart a karjában egy üvegházban - s a számok se a legoptimistábbak. Ez a száma  filmben is többször feltűnik, ezért is kerülhetett rá a filmzenei kiadványra. A zongora játék vibráló dallamvilága, s a háttérben futó mindenféle elektronikus zörejek egy poszt apokaliptikus világot hoznak el nekünk, ahol még van egy kis érzelem - a zongora tolmácsolásában.
Nem úgy mint a következő, a Tales of the Future, mely egy elég bizarr dallamvilágú egy megfoghatatlan énekkel. Az ének a nemrég elhunyt Demis Roussos eltorzított énekhangja. Aki ismeri Vangelis vagy Demis művészeti útját, azok tudják, hogy régebben egy zenekarban,az Aphrodites Child-ban zenéltek együtt, s később is barátok maradtak. Maga a tárgyalt szám inkább arabos, közel keleti beütésű. A film egy elképzelt, multikulturális jövőt mutat nekünk, ahol már nincsenek nemzetek, hanem azok felett álló multi cégek uralkodnak. Egy ilyen sivár világnak a popzenéje lehet akár egy ilyen zene is, mint a Tales of the Future - az Európai fül számára a közel-keleti dallamvilág messzebb áll, s ebben a világban valszeg a Number 1 lenne ez a szám. De mi nem ott tartunk még ;)
A következő, a Damask Rose még mindig a keleties dallamvilágot hozza (mely Vangalis-től nem áll messze), szintetizátor és hegedű ötvözésével. Egy igazi kis át/levezető szám 2 perc 33 másodpercben.
Ugyanis következik utána a Blade Runner - End Titles, mely az album/film valószínűleg leghíresebb száma. A nyolcvanas évek Sci-fi zenéje ez, a többit csak erről koppintották - annyira eredeti. Rendkívül mozgalmas. Erős szintetizátoros ütem, érces dallamvilág a Yamaha C80 szintiből, s sok fontoskodó kis hang, zörej, melyek teljesen egységbe vannak rendezve, nem egy kaotikus valami, holott elég bonyolult egy zene. Valószínűleg egy Nexus android is ilyen bonyolult felépítésű lehet mint ez a track, s működnek is a filmben, igaz, ott nempont úgy, ahogy kéne :) Az album legmozgalmasabb és legizgalmasabb része ez a 4 és fél perc.
A filmzene záró akkordja a Tears in Rain , mely a film záró mondatait is tartalmazza a filmből vett párbeszédekkel. Igazi dallam orientált mestermű ez is, bár mivel filmzenéről van szó, néha már erősen teátrális, de így szerethető, ahogy van. Szép befejezése az albumnak ez a záró szám. Amennyiben megszeretnéd hallgatni a Szárnyas fejvadász albumot, a Spotify-on ingyen és bérmentve megteheted :)